Be kell, hogy valljam, imádtam az előző dizit. Dehát ennek is eljött az ideje, már azt hiszem két hónapja van fent (bocsi, rövid távú memória), és úgy éreztem, megérett egy diziváltás. :) Úgyhogy szépen go to the deviantart és leszedtem két *ahw* gyönyörűséges képet, amiből mostan ilyen kékséges dizi lett. Szabad szidni, amiért fangirl vagyok, de a fejlécre ezúttal is Grimmjow került *kjaa*, ellenben a hátteret most Ichigo Mugetsuja díszíti. A háttér blogrészénél az a szöveg virít, hogy "I haven't got strenght and sticking to save this dirty human world, that it became... I can only fight for my way and hope it'll be the good", csak nem óhajt látszódni a szövegtől. XD Valami olyasmit akartam mondani vele, hogy "Nincs elég erőm és kitartásom, hogy megmentsem ezt a mocskos emberi világot, amivé ez vált... Csak küzdök az utamért és remélem hogy ez lesz a jó" oké-oké a fordításba nem belekötni... nem tudok fordítani :D Egyszerűen nem találom a magyar szavakat, miközben angolul olvasok (pedig megértem ám a szöveget, csak angolul gondolkodom olyankor). Új zenét nem tudom rakjak-e ki, ez (Wind) csak nem rég került ki, és igazán szeretem. Majd még meggondolom.

Bocsánat, hogy mostanság elmaradozik a blog, egyszerűen nincs miről írnom. Nem, ez nem azt jelenti, hogy abbahagytam a gondolkodást a világról - lol még mit nem -, csak nem történnek velem olyan dolgok, amik igazán megindítanának. Vagy egy új gondolatfonalat indítanának el. Egyszerűen nuku. És ez borzalmas. Jajajaj.
A szünetben Hévízen voltam, mivel elmaradt a nyaralás, most elmentünk három napra pihenésfélézni. Mi sose pihenünk igazából. Mindig megyünk valahova. XD Szóval ismételten keringtünk a környéken, és végülis jó volt (és volt wi-fi eheheh XDDD), és a végén boboztunk, és én rájöttem, hogy nekem ez nem elég hogy felpörgessen. Vidámpark lenne jó max, de az meg drága.  Szóval ismét nem volt adrenalin.
Észrevettem, hogy megint félek a sötétben. Érdekes, az elmúlt egy évben nagyon ingadozó volt ez a félelem dolog. És most valamilyen okból megint ott tartok, hogy nem szívesen mászom le az ágyamból éjszaka, és bent kuksolok a szuperágy kétezremben Grimmjow, Ulquiorra és Ichigo társaságában, akik a falamon laknak. És amúgy ki lett mosva a baldachinom (na jó maradjunk a kupola megnevezésnél, jobban passzol - vagy alagút, de az meg hülyén hangzik) és minden tök tiszta és az ágy végébe varrtam egy jobb takaróizét ami majdnem fullosan lefedi az ágy végét és csak kicsi rés van. És én ott most nem félek. Tényleg nem. Mintha bármitől is megvédene az az izé. Áh mindegy, legalább valahol biztonságérzetem van. Ja és kaptam egy polcot, ezáltal nincs tele a matrac könyvekkel ceruzákkal füzetekkel és hasonló mütyürökkel. Elférek az ágyamban.
Én most teljesen felesleges dolgokról dumáltam, de nem baj. Ennek is ki kellett jönnie. Legalább valami életjelet adtam.

Külön kérek mindenkit, hogy fikázzon le, amiért a dizin anime van, és a zene is egy japán borzadalom. Köszönöm. Valóban egy nyomorék vagyok, aki csak ilyen kétdés szarokból él. De majd kinövöm, nyugi. Hangoztassátok is, mert jó poén. Nem baj.

Halk zihálás töri meg az éjszaka csendjét. A helyszín egy üres, teljes sötétségbe boruló szoba. Ahol régen egy cserépvázában művirág állt poshadt vízben, már csak egy tócsa emlékeztet a régi tárgyra és a helyiség közepén fetrengő lány bőrébe ágyazódott szilánkok. A falakról eltűntek a képek. A bútorokat mind elhurcolták, velük együtt az összes bizonyítékot a múltról. Befalazták az ablakot... befalazták, ezzel elvéve az utolsó reményt is.
A lány jelenlétére csupán a lihegésének hangja utal. Szakadtak a ruhái, fekete haja, mi egykor irigylésre méltóan ragyogva hullott vállára, ezúttal kócosan a fejbőrére tapad. Körmei repedezettek a padló karmolászásától. Ruhái szakadtan lógnak testén, a cafatok már alig takarják porcelánfehér bőrét, melyet most zúzódások nyomai tarkítanak. De ez már mindegy - úgyse látja már senki. Hisz mind elmentek. A lány egyedül maradt.
Az emlékek létezését csak az elméjében villódzó képek igazolhatnák, melyekben már ő maga sem biztos. Talán csak képzeli őket... talán nem is léteznek... nem is léteztek soha. Hová tűnik mindaz, ami az életet jelentette? Miért válik üressé a világ, melyben eddig élt? És miért mennek el mindazok, akikre valaha számított?
- Nem is léteztek - súgja egy hang a fejében. - Sosem voltak itt. Csak képzelted, és kifestetted ezt a világot. Most pedig szánalmasan összetörtél.
A lány felzokog, érzi a fájdalmat, s tudja, hogy vége. Vége annak, ami nem is létezett. Vége, és senki sem fog többé emlékezni rá. Eltűnik, akár a szoba belseje, és nem lesz bizonyíték az egykori létezésére.
 

Igen, megint mindent túlreagálok. Mégis, megint olyan magányosnak érzem magam. De nem úgy magányosnak, hogy nem zavar senki, és béke van és hepi, hanem... mintha egy üres szobában ülnék, és megint rámzárták volna az ajtókat, miután kimentek. Megint minden olyan... sivár. Pont az fáj, hogy eltűntek az érzelmek. Iszonyú rossz.
Az ember megszületik, bölcsődébe vagy óvodába megy, és barátokat szerez. Azok még csak a kezdetek, mégis, egy-két befolyásoló hatással bíró ember meglepően sok mindent meghatároz a jövőben. Később iskolába megyünk, és megszerezzük az általános iskolás barátságokat. Eleinte csak játszótársak vagyunk, aztán növünk, csetepatézunk, sírunk, nevetünk, satöbbi. És lesz kire visszaemlékezni.
Nekem minden barátságom megszűnt. Nem most... még általánosban. Mindig valami veszekedés lett a vége, vagy épp váltig állítottam, hogy az illető megváltozott. Igen, én is változtam, és ez egy rettentően hülye kifogás. De ahogy azt láttam, hogy a barátaim új kapcsolatokat alakítanak... nélkülem... és olyanná válnak, mint a többiek... az fájt, és nem akartam elhinni. El akartam menekülni. Igen, most lehet nyugodtan egy hülye, arrogáns, beképzelt seggfejnek nevezni. De én mindig is kilógtam kicsit a sorból. Mindig volt valami, amitől a többiek másképp néztek rám. Legyen az a külsőm vagy a viselkedésem vagy a mániáim... Mindig ki lehetett közösíteni, vagy épp egy sarokban sutyorogni velem a függöny mögött mindenféle eszetlenségekről. Engem lehetett utálni meg szeretni. Ha valaki nem tartott a barátnőjének, akkor valahol mélyen biztosan undorodott tőlem, mert egy csodabogár voltam, aki a nyakláncával beszélgetett és kijelentette, hogy a szekrényében éjfélkor átjáró nyílik egy másik világba. És igen, én voltam egy rózsaszín világban élő, beképzelt picsa is (utóbbi most is igaz rám heh). És igen, rohadt sokat változtam én is.
Valahogy mégis eszeveszetten idegesítő, ahogy látom, hogy a különleges emberek, akikre felnéztem, az általam "tömegnek" nevezett kupachoz csatlakoznak. Elvesztik a gondolataikat, amiért szerettem őket. Elkezdenek úgy beszélni, úgy viselkedni, úgy gondolkodni... úgy élni. És ettől én idegbeteg leszek. Én ezt komolyan nem bírom. Ez a hatalmas, gerinctelen társadalom magába szippant mindent, amit szeretek. És akkor egy olyan kérdést kapok, hogy miért magyarázok túl mindent... most elmondom, természetesen ezt is túlmagyarázva.
Vágyom a szeretetre. Mindenkimet elveszítettem előbb-utóbb, azokat is, akikben mindig is hittem. Mindenki eljutott egyszer arra a szintre, hogy nem vett észre, vagy épp lenézett, vagy utált, vagy kigúnyolt... Felkapom a vizet és könnyen veszekedésbe bonyolodom, mert szeretném, ha igazam lenne. És vágyom rá, hogy elismerjenek. Odavagyok azokért, akiknek konkrét eszméi vannak, és kiáll értük, és gondolkodik. És mikor ezt látom semmivé válni, szeretethiányom támad. Ezért mikor úgy látom, valaki nem ért meg, próbálom tudtára juttatni, hogy mit érzek, mit gondolok, mit miért teszek. Csakhogy ez senkit sem érdekel. A tények. Mindig a tények. Ráadásul a hosszas magyarázatokkal és a novellákkal felérő magyarázatokkal csak lefárasztom a többieket. Ismét érzem, hogy semminek néznek, és még inkább próbálom elmagyarázni a gondolataim. Ördögi kör. Nekem nem voltak olyan barátaim, akik miatt nem estem volna pofára. Egyszerűen mindenki... beolvadt. Egyre jobban félek, hogy nekem is ez lesz a sorsom. Én is eltűnök. Talán pont azért vagyok átlagos, mert görcsösen más akarok lenni. Görcsösen ragaszkodom ahhoz, ami miatt végül mindenki otthagyott és lekoptatott.
És hogy még egy választ adjak a kérdezőmnek, aki ezt valószínűleg úgyse olvassa: előbb-utóbb úgyis leszokom róla. De most nem akarok. Az elmúlt egy évem nyugodtan telt, és ezt annak köszönhetem, hogy szétaniméztem az agyam. Lenyugtatott, és barátokat szereztem, akiket biztos elveszítek majd a jövőben, de most vannak. Ráadásul... tudod, az animések kilógnak a sorból. Olyan nekem, mint a drog: rajonghatok érte, kilógok a sorból miatta, új dolgokat ismerek meg, barátokat szerzek, és tartozom valahová. Mindig is erre vágytam. Hogy nyugodtan fanatizálhassak (nincs is ilyen szó ehh), észrevegyenek és mégis tartozzak valahová. Emiatt vonzott annyira a goth, a punk, minden. És ez még az álomvilágomat is megteremti, amiben a kölyökkorom is leéltem. Ez van. Én nem akarok beolvadni. Nem akarok olyan lenni, amilyen bárki lehet. Akkor se, ha pont ezt nevezik feltűnési viszketegségnek, és mindenkinek az agyára megyek.
 

Gondolkodtam fürdés közben (gondolom ez senkit sem érdekel, mikor XD lényeg: gondolkodtam. Én nem szoktam énekelni XD), és arra jutottam, hogy a célom, amit elhatároztam, már alapból egy elveszett harc. Hányszor halljuk, hogy szajkózzák, spóroljunk, kevesebb vizet használjunk, stb... De ér ez valamit? Átgondoltam, hogyha valóban spórolnánk, és tudatosabbak lennénk környezetvédelem terén, akkor is lehetetlen lenne egy szép világot kialakítani, ahol zöld a fű és nyuszik repkednek (ne mondd, hogy zöld a fű, mert ez közel sincs ahhoz, amilyen gyönyörű lehetne. Ha kicsit elhanyagolod, kiszárad, és haldoklik, nem igaz? Mindenesetre képletesen értettem, nem kell szó szerint venni. A betonon ugyebár nem nő fű. Na ugye hogy nem zöld). Hogy miért? Mert nem azzal van a baj, hogy mennyit fogyasztunk, hanem hogy fogyasztunk. A szó abban az értelmében, ahogyan mi felhasználjuk a Földet. Fogyasztói társadalom. Szóval alapvetően az életmódunkkal van probléma. Mi emberek felhasználjuk a dolgokat, és elszívjuk azokat. Réges-rég rossz irányba kanyarodtunk, ami már mondhatni helyrehozhatatlan, legalábbis számunkra. Javítani ezen már csak akkor tudnánk, ha az emberiség tagjainak száma leszűkülne néhány millióra, és visszatérnénk abba a világba, melyben születtünk. Rég elszakadtunk a természettől, és ez adja, hogy pusztítunk. Ha annyira spórolnánk és rendes emberek lennénk, akkor is csupán pár évtizeddel hosszabbíthatnánk meg az emberiség létét. Ebben mondhatni biztos vagyok. Lehet, hogy megspórolunk x liter vizet, mert ezt meg azt csinálunk, de könyörgöm, azt is felhasználjuk előbb-utóbb! Lehet itt mondani, hogy addigra majd találunk megoldást, meg hogy a tudomány fejlődése, de hát ez iszonyat bizonytalan. Csak reménykedünk, kapaszkodunk egy utolsó fűszálba, ami rohadtul nincs is, mert az emberek legtöbbje leszarja ezt az egészet. De gondoljunk csak bele: egyszer minden véget ér. Ha valami nem pusztítja el magát, a természet megteszi helyette. Csak a legerősebb marad életben. Mi elég erősen önpusztítók vagyunk, de ha mégsem tennénk ezt meg, akkor majd az lesz velünk, mint ami vélhetően történhetett a dinoszauruszokkal, vagy hasonlók. Eddig minden uralom meg lett döntve előbb-utóbb, nem? Ez velünk is meg fog történni, mert így van rendjén. Félelmetes elképzelni, hogy milyen szinten elpusztítottuk evilági lényünk lényegét, milyen elvadultak, mocskosak, gerinctelenek lettünk ilyen rövid idő alatt. Hiszen alig létezünk néhány éve, nem? A Földhöz képest garantáltan csak néhány év. Pár pillanat. Apró porszemek vagyunk. És ez a hatalmas valami, amit megpróbálunk tönkretenni, előbb-utóbb elpusztít minket. Gyengék vagyunk. Egy nagyobb vírus is elpusztíthatna minket. Bezzeg a cápák, krokodilok mióta itt vannak... őket is megpróbáljuk kiirtani. Hiszünk magunkban, de mire fel? Nem olyan sokára elpusztítjuk magunkat, vagy megteszi helyettünk egy erősebb uralom. Mindig lesz, aki feltör, aki erősebb. Ilyen mindig van. Aztán ki tudja, talán a végső erő egy eddig lappangó, csendben meghúzódó életformáé lesz. Végső? Hisz ez egy körforgás! A vége ennek a Naprendszer pusztulása lesz. Valami olyan nagy dolog, amit mi elképzelni sem tudunk.
Kicsit ironikus, de én ettől függetlenül küzdeni akarok. Talán fölösleges, de szebbé akarom tenni ezt a valamit, amit mi emberiségnek nevezünk, és meg akarom menteni a természet kis darabját. Bár ezt ő úgyis elintézi magának. Mégis... mégis, úgy érzem, nekem mennem kell, én arra születtem, hogy menjek (legalábbis most azt hiszem), és csináljak valamit, mert különben miért akarnám ezt, mióta az eszemet tudom? Valami maradandót szeretnék csinálni. Valami olyat, ami után azt mondhatom, most már volt miért lennem. Volt miért annyit bénáznom és küszködnöm. Volt miért harcolnom egy elveszett, halálra ítélt küzdelemben.
 

Volt szerencsém hozzá, hogy az indavideó közreműködésével (ugyanis a youtube van oly kedves, hogy vagy 18-assá teszi, vagy törli) megnéztem egy Antifaces videót. Nem tudom, ki ismeri, és ki nem ismeri az Antifacest, lényeg, hogy már az én szememet is felnyitották párszor. A mostani téma: Állatkínzás. Aki bírja annak >>itt<< a videó. Szóval én megnéztem, és... és már nagyon régóta nem álltam ilyen közel a síráshoz. Elképedtem. Szó sincs róla, hogy nem tudtam volna, hogy az állatokon kísérleteznek, hogy megnyúzzák őket, stb... csak egyszerűen durva volt mindezzel úgy szembesülnöm, hogy a pofám elé tolták. Döbbenet, hogy mi emberek milyen szörnyűségeket vagyunk képes véghezvinni. Elképesztő. Hogy bírunk bántani olyan lényeket, akik nem is ártottak nekünk? Hogy tehetjük ezt? Milyen jogon? Komolyan azt hisszük, hogy ekkora hatalmunk van?
A szomorú, hogy nagyjából semmit se lehet tenni.Vagyis de, csak nem nekünk. Mi ilyen kis elcseszett porszemek vagyunk a világ sivatagában. Úszunk az árral. A szemünket kisütjük a TV-ből áradó minket befolyásoló szeméttel és szarral, és mindenféle baromságot elhiszünk. Emellett a közösségi oldalakon látottak alapján az emberek egyre többet panaszkodnak, rinyálnak, teszik magukat. Még több ösztönző hatás érkezik, a média befolyása, a reklámok, és egyéb ostobaságok mind azt diktálják, hogy legyél egyszerre szép, okos, szexi, aranyos, kedves, gazdag(!!!!), és szard le a környezeted. Ennek hatására te a függőjévé válsz ennek az emberi ideálnak, és hallani akarod másoktól, hogy ilyen vagy. Panaszkodni kezdesz, mert akkor az a sok ember körülötted biztos bizonygatja majd, hogy ó, igen, te olyan kedves vagy, nem ezt érdemled, jaj te szegény, pedig neked jobb jár. A nagy fenét. A médiának köszönhetően megveszed azt a sok hányadékot, aminek nem is ismered az eredetét. Őszintén, ez után a videó után kedvem támadt kibaszni az összes sminkem, ami egy 10x15 centis táskába belepréselhető. De igen, Fancsikah meg Lilíhh kenje csak magára ennek a hússzorosát évente. Mert ő attól lesz szép. Meg ugye a drága samponja is szuper, és nem számít, hogy valaki kínokat élt át érte. De persze mit számít ez?
Mi vagyunk a királyok, nem? Uralkodunk. Ölünk. Mindenre képesek vagyunk. És amire oly büszkén emlékeztetjük folyton egymást, az állatokkal ellentétben mi tudunk gondolkodni. Na. Most. Állj.
Te ezt gondolkodásnak nevezed? Szerinted ez értelem? Ez csupán hatalomvágy, és mi mind megyünk mint a birkák. Gondolkodás? Neked ez annak tűnik? Egyre elvetemültebbek és gonoszabbak vagyunk. Leszarunk mindent és mindenkit. Öncélúak vagyunk. Mi emberek ebből állunk. Azt hisszük, megváltoztathatjuk a világot, a fák úgy nőnek ki megint, ahogy mi csettintünk, az állatok mosolyogva rohannak a halálba, mert nekünk ettől lesz jó. Jó? Mitől jó ez? Ne mondd, hogy te élvezed az életed! Ne mondd, mert úgy se hiszem el! A mai ember nem boldog. Csupán átmeneti örömeink vannak, de az igazi boldogság fogalma tőlünk olyan messze áll, mint a mamuszod a papucsállatkától. Nullák vagyunk. Ja nem, mert az semleges - mi kifejezetten borzalmasak vagyunk. Egy ilyen világban élünk, és azt bizonygatjuk, hogy amit teszünk, az jó, hasznos, és egyebek. Fenéket hasznos. Tönkretesszük azt, ami évmilliárdok alatt alakult ki. Bolhafingok vagyunk, mégis önkényesen uralkodni akarunk azon, ami nem a miénk. Mondhatnám, hogy visszanyal a fagyi, de nem, mert a világ nem egy fagyi - nem tartjuk a kezünkben, nem ehetjük meg, nem a miénk, csak azt hisszük. Inkább visszaharap a cápa. Apropó, ha már cápa: ha egy állat bánt egy embert, lelőjük. Ha egy ember bánt egy állatot, maximum lecsukjuk. Mert ugye mi ilyen kurvanagy fazonok vagyunk, hogy jogunk van életeket elvenni. Ja, persze. Istenek vagyunk, alap.
Téged nem borzaszt el? Nem gondoltál még rá, hogy ez az út, amit választottunk, egyszer csak egy szakadék szélére vezet, és mi belezuhanunk a forró lángokba, és elevenen, sikolyok közepette elégünk? Nem jutott eszedbe, hogy baromira rossz irányba haladunk? Mert nekem nap mint nap eszembe jut. És ez a videó most eszembe juttatta, hogy mi a célom kispisis korom óta, hogy miért küzdök olyan elszántan. Meg lehet vetni, amiért utálom a saját fajomat, de én a Földet választom, bármit is mondotok. Ezt a gyönyörű helyet mi leromboljuk. Mindent tönkreteszünk. Gyűlölöm az embereket. Gyűlölöm magamat is, amiért embernek születtem. Ez egy szardomb, és mi a tetején ülünk és nagyvígan kavargatjuk a trutyit. Mert azt hisszük, hogy van hatalmunk, hogy uralkodhatunk. Remélem, hogy alaposan pofáraesünk - mielőtt még mindent tönkretennénk.
Köszönöm, Antifaces, hogy ismét felcelluxoztad a szemhéjamat a homlokomra, és megint látok egy kis szünet után. Talán feketén, talán fehéren, akár valóságot, akár sem, de igen, valamit azért látok.