Figyelem, figyelem: egy igencsak szókimondó, ráadásul olykor arrogáns fiatal blogján találtad magad. Ez az illető fiatal rendkívül kritikusa társadalommal szemben, de hisz az edukáció erejében, aka az emberek tanulási képességében, illetve abban, hogy a problémák többsége nagyonis megoldható.
{Egyéb elérhetőségek, vagymi}
Gondolkodtam fürdés közben (gondolom ez senkit sem érdekel, mikor XD lényeg: gondolkodtam. Én nem szoktam énekelni XD), és arra jutottam, hogy a célom, amit elhatároztam, már alapból egy elveszett harc. Hányszor halljuk, hogy szajkózzák, spóroljunk, kevesebb vizet használjunk, stb... De ér ez valamit? Átgondoltam, hogyha valóban spórolnánk, és tudatosabbak lennénk környezetvédelem terén, akkor is lehetetlen lenne egy szép világot kialakítani, ahol zöld a fű és nyuszik repkednek (ne mondd, hogy zöld a fű, mert ez közel sincs ahhoz, amilyen gyönyörű lehetne. Ha kicsit elhanyagolod, kiszárad, és haldoklik, nem igaz? Mindenesetre képletesen értettem, nem kell szó szerint venni. A betonon ugyebár nem nő fű. Na ugye hogy nem zöld). Hogy miért? Mert nem azzal van a baj, hogy mennyit fogyasztunk, hanem hogy fogyasztunk. A szó abban az értelmében, ahogyan mi felhasználjuk a Földet. Fogyasztói társadalom. Szóval alapvetően az életmódunkkal van probléma. Mi emberek felhasználjuk a dolgokat, és elszívjuk azokat. Réges-rég rossz irányba kanyarodtunk, ami már mondhatni helyrehozhatatlan, legalábbis számunkra. Javítani ezen már csak akkor tudnánk, ha az emberiség tagjainak száma leszűkülne néhány millióra, és visszatérnénk abba a világba, melyben születtünk. Rég elszakadtunk a természettől, és ez adja, hogy pusztítunk. Ha annyira spórolnánk és rendes emberek lennénk, akkor is csupán pár évtizeddel hosszabbíthatnánk meg az emberiség létét. Ebben mondhatni biztos vagyok. Lehet, hogy megspórolunk x liter vizet, mert ezt meg azt csinálunk, de könyörgöm, azt is felhasználjuk előbb-utóbb! Lehet itt mondani, hogy addigra majd találunk megoldást, meg hogy a tudomány fejlődése, de hát ez iszonyat bizonytalan. Csak reménykedünk, kapaszkodunk egy utolsó fűszálba, ami rohadtul nincs is, mert az emberek legtöbbje leszarja ezt az egészet. De gondoljunk csak bele: egyszer minden véget ér. Ha valami nem pusztítja el magát, a természet megteszi helyette. Csak a legerősebb marad életben. Mi elég erősen önpusztítók vagyunk, de ha mégsem tennénk ezt meg, akkor majd az lesz velünk, mint ami vélhetően történhetett a dinoszauruszokkal, vagy hasonlók. Eddig minden uralom meg lett döntve előbb-utóbb, nem? Ez velünk is meg fog történni, mert így van rendjén. Félelmetes elképzelni, hogy milyen szinten elpusztítottuk evilági lényünk lényegét, milyen elvadultak, mocskosak, gerinctelenek lettünk ilyen rövid idő alatt. Hiszen alig létezünk néhány éve, nem? A Földhöz képest garantáltan csak néhány év. Pár pillanat. Apró porszemek vagyunk. És ez a hatalmas valami, amit megpróbálunk tönkretenni, előbb-utóbb elpusztít minket. Gyengék vagyunk. Egy nagyobb vírus is elpusztíthatna minket. Bezzeg a cápák, krokodilok mióta itt vannak... őket is megpróbáljuk kiirtani. Hiszünk magunkban, de mire fel? Nem olyan sokára elpusztítjuk magunkat, vagy megteszi helyettünk egy erősebb uralom. Mindig lesz, aki feltör, aki erősebb. Ilyen mindig van. Aztán ki tudja, talán a végső erő egy eddig lappangó, csendben meghúzódó életformáé lesz. Végső? Hisz ez egy körforgás! A vége ennek a Naprendszer pusztulása lesz. Valami olyan nagy dolog, amit mi elképzelni sem tudunk.
Kicsit ironikus, de én ettől függetlenül küzdeni akarok. Talán fölösleges, de szebbé akarom tenni ezt a valamit, amit mi emberiségnek nevezünk, és meg akarom menteni a természet kis darabját. Bár ezt ő úgyis elintézi magának. Mégis... mégis, úgy érzem, nekem mennem kell, én arra születtem, hogy menjek (legalábbis most azt hiszem), és csináljak valamit, mert különben miért akarnám ezt, mióta az eszemet tudom? Valami maradandót szeretnék csinálni. Valami olyat, ami után azt mondhatom, most már volt miért lennem. Volt miért annyit bénáznom és küszködnöm. Volt miért harcolnom egy elveszett, halálra ítélt küzdelemben.