Igen, megint mindent túlreagálok. Mégis, megint olyan magányosnak érzem magam. De nem úgy magányosnak, hogy nem zavar senki, és béke van és hepi, hanem... mintha egy üres szobában ülnék, és megint rámzárták volna az ajtókat, miután kimentek. Megint minden olyan... sivár. Pont az fáj, hogy eltűntek az érzelmek. Iszonyú rossz.
Az ember megszületik, bölcsődébe vagy óvodába megy, és barátokat szerez. Azok még csak a kezdetek, mégis, egy-két befolyásoló hatással bíró ember meglepően sok mindent meghatároz a jövőben. Később iskolába megyünk, és megszerezzük az általános iskolás barátságokat. Eleinte csak játszótársak vagyunk, aztán növünk, csetepatézunk, sírunk, nevetünk, satöbbi. És lesz kire visszaemlékezni.
Nekem minden barátságom megszűnt. Nem most... még általánosban. Mindig valami veszekedés lett a vége, vagy épp váltig állítottam, hogy az illető megváltozott. Igen, én is változtam, és ez egy rettentően hülye kifogás. De ahogy azt láttam, hogy a barátaim új kapcsolatokat alakítanak... nélkülem... és olyanná válnak, mint a többiek... az fájt, és nem akartam elhinni. El akartam menekülni. Igen, most lehet nyugodtan egy hülye, arrogáns, beképzelt seggfejnek nevezni. De én mindig is kilógtam kicsit a sorból. Mindig volt valami, amitől a többiek másképp néztek rám. Legyen az a külsőm vagy a viselkedésem vagy a mániáim... Mindig ki lehetett közösíteni, vagy épp egy sarokban sutyorogni velem a függöny mögött mindenféle eszetlenségekről. Engem lehetett utálni meg szeretni. Ha valaki nem tartott a barátnőjének, akkor valahol mélyen biztosan undorodott tőlem, mert egy csodabogár voltam, aki a nyakláncával beszélgetett és kijelentette, hogy a szekrényében éjfélkor átjáró nyílik egy másik világba. És igen, én voltam egy rózsaszín világban élő, beképzelt picsa is (utóbbi most is igaz rám heh). És igen, rohadt sokat változtam én is.
Valahogy mégis eszeveszetten idegesítő, ahogy látom, hogy a különleges emberek, akikre felnéztem, az általam "tömegnek" nevezett kupachoz csatlakoznak. Elvesztik a gondolataikat, amiért szerettem őket. Elkezdenek úgy beszélni, úgy viselkedni, úgy gondolkodni... úgy élni. És ettől én idegbeteg leszek. Én ezt komolyan nem bírom. Ez a hatalmas, gerinctelen társadalom magába szippant mindent, amit szeretek. És akkor egy olyan kérdést kapok, hogy miért magyarázok túl mindent... most elmondom, természetesen ezt is túlmagyarázva.
Vágyom a szeretetre. Mindenkimet elveszítettem előbb-utóbb, azokat is, akikben mindig is hittem. Mindenki eljutott egyszer arra a szintre, hogy nem vett észre, vagy épp lenézett, vagy utált, vagy kigúnyolt... Felkapom a vizet és könnyen veszekedésbe bonyolodom, mert szeretném, ha igazam lenne. És vágyom rá, hogy elismerjenek. Odavagyok azokért, akiknek konkrét eszméi vannak, és kiáll értük, és gondolkodik. És mikor ezt látom semmivé válni, szeretethiányom támad. Ezért mikor úgy látom, valaki nem ért meg, próbálom tudtára juttatni, hogy mit érzek, mit gondolok, mit miért teszek. Csakhogy ez senkit sem érdekel. A tények. Mindig a tények. Ráadásul a hosszas magyarázatokkal és a novellákkal felérő magyarázatokkal csak lefárasztom a többieket. Ismét érzem, hogy semminek néznek, és még inkább próbálom elmagyarázni a gondolataim. Ördögi kör. Nekem nem voltak olyan barátaim, akik miatt nem estem volna pofára. Egyszerűen mindenki... beolvadt. Egyre jobban félek, hogy nekem is ez lesz a sorsom. Én is eltűnök. Talán pont azért vagyok átlagos, mert görcsösen más akarok lenni. Görcsösen ragaszkodom ahhoz, ami miatt végül mindenki otthagyott és lekoptatott.
És hogy még egy választ adjak a kérdezőmnek, aki ezt valószínűleg úgyse olvassa: előbb-utóbb úgyis leszokom róla. De most nem akarok. Az elmúlt egy évem nyugodtan telt, és ezt annak köszönhetem, hogy szétaniméztem az agyam. Lenyugtatott, és barátokat szereztem, akiket biztos elveszítek majd a jövőben, de most vannak. Ráadásul... tudod, az animések kilógnak a sorból. Olyan nekem, mint a drog: rajonghatok érte, kilógok a sorból miatta, új dolgokat ismerek meg, barátokat szerzek, és tartozom valahová. Mindig is erre vágytam. Hogy nyugodtan fanatizálhassak (nincs is ilyen szó ehh), észrevegyenek és mégis tartozzak valahová. Emiatt vonzott annyira a goth, a punk, minden. És ez még az álomvilágomat is megteremti, amiben a kölyökkorom is leéltem. Ez van. Én nem akarok beolvadni. Nem akarok olyan lenni, amilyen bárki lehet. Akkor se, ha pont ezt nevezik feltűnési viszketegségnek, és mindenkinek az agyára megyek.