Halk zihálás töri meg az éjszaka csendjét. A helyszín egy üres, teljes sötétségbe boruló szoba. Ahol régen egy cserépvázában művirág állt poshadt vízben, már csak egy tócsa emlékeztet a régi tárgyra és a helyiség közepén fetrengő lány bőrébe ágyazódott szilánkok. A falakról eltűntek a képek. A bútorokat mind elhurcolták, velük együtt az összes bizonyítékot a múltról. Befalazták az ablakot... befalazták, ezzel elvéve az utolsó reményt is.
A lány jelenlétére csupán a lihegésének hangja utal. Szakadtak a ruhái, fekete haja, mi egykor irigylésre méltóan ragyogva hullott vállára, ezúttal kócosan a fejbőrére tapad. Körmei repedezettek a padló karmolászásától. Ruhái szakadtan lógnak testén, a cafatok már alig takarják porcelánfehér bőrét, melyet most zúzódások nyomai tarkítanak. De ez már mindegy - úgyse látja már senki. Hisz mind elmentek. A lány egyedül maradt.
Az emlékek létezését csak az elméjében villódzó képek igazolhatnák, melyekben már ő maga sem biztos. Talán csak képzeli őket... talán nem is léteznek... nem is léteztek soha. Hová tűnik mindaz, ami az életet jelentette? Miért válik üressé a világ, melyben eddig élt? És miért mennek el mindazok, akikre valaha számított?
- Nem is léteztek - súgja egy hang a fejében. - Sosem voltak itt. Csak képzelted, és kifestetted ezt a világot. Most pedig szánalmasan összetörtél.
A lány felzokog, érzi a fájdalmat, s tudja, hogy vége. Vége annak, ami nem is létezett. Vége, és senki sem fog többé emlékezni rá. Eltűnik, akár a szoba belseje, és nem lesz bizonyíték az egykori létezésére.