Az emberek olykor rákényszerülnek, hogy lássák az emberi sorsok hanyatlását. Becsukhatjuk a szemünk, de ezek a dolgok körülöttünk nem szűnnek meg. Lehet, hogy kizárjuk, de ott vannak. És ha nem küzdjük le őket, kísérteni fognak minket.
Hányszor volt, hogy megdöbbentem, mikor megtudtam valakiről valamit. Egy kis információt az életéről. Hogy hogyan nőtt föl, vagy merre kanyarodott az élete. Gyakran a netes barátaimról is tudtam meg ilyesmiket. És ahogy hallottam a hétköznapi, meg a netes ismerőseim életéről... rájöttem, hogy nekem nincs okom sírni.
Igen, az apám egyszer majdnem meghalt, éheztünk, de volt segítségünk, mert a nagymamámék mindig jöttek Egerből és hoztak kaját (bezzeg az eggyel fölöttünk lakó nagyanyám, aki százezrekkel tartozott, le se jött, heh...). Igen, nagyon rossz volt. De élek, itt vagyok. Aztán voltak ilyen kis családi szarjaim. Mikor átértékelődött kicsit a világnézetem. Aztán most meg csórók vagyunk. Ez van. De van hol aludnom, van mit ennem, és még fűtés is van. Sőt még netre is telik. :'D Nem, nekem nem olyan rossz. Élhető életem van. És küzdhetek érte, hogy még jobb legyen.
Valamit azért én is láttam. De mikor megtudtam egy-két dolgot néhány ismerősömről... kisebbségi komplexusom támadt a jó életem miatt. "Kicsit idegesítő ez a csaj." "Ja, de végülis... meghalt a nővére két éve. Lehet, hogy emiatt." És ilyenkor bekussolok és csak nézek, hogy mekkora egy seggfej vagyok... elítéltem valakit úgy, hogy nem ismerem a múltját. A helyében talán én is ilyen lennék.
Van, aki apa nélkül nőtt föl. Velem nem így történt. Bár voltak rettentő nehéz korszakok, mikor sírtam, mikor anyukám is sírt, mert apukám a balesete után memóriazavarral küzdött, és rengeteget veszekedett... és nem ismerte fel az öcsém... de ennek vége, nem? Már nem így van. Ez csak egy... szakasz volt. Ellenben akik elveszítettek valakit... sosem fogják visszaszerezni. Talán nem is volt nekik. És ez rémes. Milyen lehet egy ilyen embernek, mikor megkérdezik az óvodában aztán az iskolában: "És apukád mit dolgozik?" És azt kell felelnie: "Nincs apukám."
Milyen... milyen borzalmas lehet, mikor valakit vernek. Vagy azt mondják, hogy most nincs kedvük elviselni őt, menjen valahová. Mikor megtudtam egy volt osztálytársamról, hogy van, hogy csak úgy kirakják... és olyankor megy de nincs hova... én elborzadtam. Ez család? EZ manapság a család?
"Xy apukája meghalt a múlthéten." "Emlékszel arra az osztálytársadra? Arra a csendesre. Az apukája három hónapja öngyilkos lett." Édes Jézusom. El nem tudom képzelni, milyen lehet... milyen gyorsan elveszíthetünk valakit... és talán sose tűnik el a seb... Miért történnek ilyenek?
"A szüleim munkanélküliek." Kurva pénzhajhász faszok, akik ott fenn ülnek, és hagyják, hogy az emberek elveszítsék a munkájukat, és nem, nincs új, ez van, és a világ épp tönkremegy. Mi senkik meg éhezünk. Köszönöm, ez igazán szükséges.
"A szüleim el fognak válni." Még több tönkremenő család. Ezaz, juhé. Vidámabb lennék ha nem érezném, hogy a penge élén táncolok, és bármikor áteshetek a másik oldalra.
"Elveszítette az otthonát." "Meghalt a lánya." "Nincs munkája." "Öngyilkos lett. Követte a legjobb barátait."
És mindenhonnan ezt hallom és mindenhol ezt látom és mindenki meghal és eltűnik és éhezik és szegény és...
Istenem, ez a világ össze fog omlani. A baráti társaságok, amiket ismerek széthullanak. Az emberek lecsúsznak. Valódi családok rég nincsenek. Mindenhol van legalább egy kicsi mocsok. És ez, ami zajlik... borzalmas. Minden szétesik.
Emberek, amíg nem figyeltek, és el vagytok foglalva a kétezer-tizenkettes jajmostmilesz világvége hülyeséggel, valaminek valóban vége lesz. Emberi világvége. Nem egy becsapódó meteor fogja széttrancsírozni az aranyos kis fejetek, dehogy. Ez egy olyan futótűz, ami belülről fog felemészteni mindenkit. Talán nevezhetem szociális világvégének? Vagy ott azért még nem tartunk? Lehet, hogy kicsit borúlátó vagyok. Mindenesetre ez csak egy figyelmeztetés, mert  én azt látom, hogy minden emberi érték eltűnik. 
 

Wahaha, mostanában jó kedvem van.
Rájöttem, hogy én javítani akarok az életemen. Mert szociális világkatasztrófa vagyok, és lusta. És nem elég határozott. És önbizalomhiányos. És ezen változtatni akarok.
Először is jó lenne, ha normális emberi kapcsolataim lennének. Olyanok, ahol lehetek őszinte. Igaz néha úgy tűnik, hogy a kettő üti egymást, de na. Kit érdekelnek a lehetetlenek? Mit tanultam a kedvenc japán baromságaimból, ha nem ezt?
Javítani akarok az átlagomon. A 4,5-nek meg kell lennie, hogy ösztöndíjat kaphassak. Ha nem rontok semmiből, elég egy dologból javítanom, persze én többre törekszem. Hajj, csak az a fránya fizika meg matek legyen négyes.... (most is az, de félek a rontástól) és az irodalom ötös, ó, hőn áhított jó jegyek!
Van, hogy döntök, de nem tudom, hogy jól tettem-e. Úgyértem jó-e a döntés. Pedig az kéne. Mert fontos, hogy kiálljak az elveimért. Igen, ez nekem létszükséglet.
Őszinte is szeretnék lenni. Sokan megutálhatnak érte. De néha már fáj nem kimondanom, hogy az emberek mennyire bolondok. Ez van. Jól esne ha néha bunkó lennék. Ezért mostantól meg szeretném mondani a véleményem. Huhu, kibaszottul meg fogok bántani pár embert, és lehet, hogy néhány barátomnak búcsút is vehetek. XD
Több művészet. Ebben jónak érzem magam. Ezért olvasnom kell, hogy fejlődjek, írnom kell, rajzolnom meg ilyesmik.
Hogy mindez mire jó? Egyértelmű. A boldogságért csinálom. Hogy kihangsúlyozott, normális ember legyek, aki kiáll a véleményéért, megmondja amit gondol, és nem egy szociális világvége. Di end. Több mondanivalóm ma nem akad.
ui.: Ma varrtam magamnak egy sálat 120 forintból. Piros-fekete (anarchia jee). Eléggé jó lett. Tetszik.
 

A naiv Nika zuhan egy nagyot, és rájön, hogy megint pofára eshet. Rájön, hogy ha nem kapja el a szikla peremét, akkor fájni fog. Megint. Mint már annyiszor.
Én komolyan azt hittem, hogy egy normális, értelmes osztályban lesznek barátaim. Olyan igaziak. Dehát ugyan már... Nekem? Ha-ha... Igen, van két ember, akit egészen közelinek érzek ehhez a poszthoz. De nem, valahogy senkivel nem tudok igazi barátságot kialakítani. Sehol. Ha netán úgy tűnik, hogy mégis, akkor szólok egy rossz szót, és máris mindenki félreérti, mert kreténül tudom kifejezni magam. Ezen kívül kibírhatatlan bennem, hogy nem, nem teszek meg mindent a barátaimért, mert túl felelősségteljes vagyok és azt veszem elsőként figyelembe, hogy mi lesz a következmény. Tizenhat vagyok, tanuló, és nem tudom mennyire feltűnő, de harcolok a jövőmért. A saját szabályrendszerem követem. És ebben most nincs benne, hogy "add fel a karriered, hogy a barátaiddal lehess egész nap". Mert nekem a jövőm fontosabb. Mert az én jövőm a Föld jövőjéért lesz olyan amilyen. Az én jövőm azt akarja szolgálni, hogy a társadalomnak jobb legyen.
Hogy egy gyereknek se fájjon ez, mint ami nekem. Én ezért harcolok. Mert nekem igenis fáj, és ezért nem elfordulok, és nem feladom, és nem leszarom, hanem megyek, hogy más ezt ne érezze. Valóban, lehet, hogy van aki meg se érdemli. De ez nem az én felfogásom.
Igen, lehet utálni, mert én nem a barátaimra és a szociális életemre áldozok mindent. Lehet utálni, mert én nem fogom megadni azt, amire megy ki a játék. Nem, én nem fogok könyörögni, hogy jaj de mondd már el hogy mi bajod, mikor csak azt várod, hogy a másik ezért könyörögjön neked és tovább sajnáljon. Én azt fogom mondani, hogy jó, nem követelőzöm, ha el akarod mondani, megteszed. Mert ha én azt mondom, hogy nem akarom elmondani, akkor az úgy is van, és nem azért mondom, hogy jaj könyörögj még egy picit, hanem mert rohadtul szégyellem hogy nekem ennyi fáj és ilyen gyenge vagyok. És ha azt mondod, hogy el fogsz menni, nem leszel a barátom, én azt fogom felelni, hogy oké. Ha netán meglepődsz, és azt mondod, hogy nem is küzdök érted, meg sem érdemellek, hát akkor ez van. Nem én leszek az, aki leborul majd előtted és győzködni fog, hogy de kérlek maradj. Ha neked ez kell egy baráttól, akkor nem engem keresel. Mert én tovább fogok menni. Rezzenéstelen arccal fogom mondani, hogy jó, ha ezt akarod, akkor nem akadályozlak meg. És ha fáj, belül fog fájni, ha sírni akarok, itthon fogok sírni. Nem előtted. Mert azt senkinek nem adom meg (Martinon kívül lol, becsüld meg magad fijam hogy valaha is sírni láttál). Csendben megjegyzem, hogy igen, ő is itt hagyott, neki se vagyok elég jó. És megpróbálok keresni valaki mást. Vagy ha nem, akkor csendben ülni fogok a padomban, és olvasni fogok. Esetleg bocsánatot kérek. Mert én egy őszinte bocsánatnál többet nem tudok adni.
Nekem nincs pénzem. Nincs végtelen időm. Nincs elég eszem hozzá, hogy ne kelljen tanulnom. A házim sem íródik meg magától. A péntekem, a szombatom és a vasárnapom rendszerint szabad, ha nem jön közbe valami (bár tervezem beszervezni a péntek délutánom - gitáróra, hogy ne csak porosodjon az édesem). De nem mindig tehetem meg, hogy elrohangálok itthonról.
Igen, egy hülye paraszt vagyok, aki semmit sem tesz a barátaiért. Természetesen nem érdemlek meg senkit. Mert mindenkit leszarok. Mert képes vagyok és az iskolára gondolok előbb. Hogy mekkora egy pöcs vagyok! Hihetetlen. Kérni akartam, hogy mindenki hápogjon, és gondolja, hogy én felhasználom a barátaimat, és mindenkit kihasználok magam körül.
Igen, meg akarom köszönni, hogy így ismertetek meg. Teljesen jogos. Végülis már negyedikben is azt terjesztették rólam, hogy én mindenkit kihasználok. Milyen igazuk van!
Tudjátok ki fog küzdeni azok után, hogy mindig ugyanaz lett a vége: jaj Nika már nem kellesz! Ha ígyis úgyis megszívom, nem fogok még harcolni is érte. Ez van. Vagy szeretsz vagy nem. Ha előbbi, akkor meg nem fogod azt várni, hogy kicsiholjam belőled a dolgokat vagy bocsánatért esedezzem.

Egy kislány ácsorog a pirosban, az út szélén, egyedül. Odamegy egy fiú. Végigméri, kedvére való a stílus.
- Azta, az mi a kezedben? - kérdezi hirtelen.
A lány felemeli kezét és kinyitja markát.
- De szép! - kiált a fiú. - A tied?
- Igen.
- Honnan van?
- Kaptam.
- Azta! Kitől?
- Az anyukámtól.
- Nagyon gazdag anyukád lehet.
- Nem volt az.
- Volt?
- Tegnap meghalt. Lelőtték.
- Ó. Kár érte. Most biztos nehéz neked, rengeteg lehet az ügyintézés.
Pár pillanatig hallgatnak, aztán ismét a fiú szólal meg:
- Ez nagyon király. Én is akarok egy ilyet.
- Ha szeretnéd, neked adom - mondja a lány.
- Ugyan! Biztos nagyon értékes. Anyukád mérges lenne.
- Nem lenne. Azt mondta, nagyon szép dolog továbbadni.
- Igazán?
- Igen. Mert a szeretet jelképe.
- Szeretet? Az meg mi?
- Óh, az ilyen régi szó... valamikor fontos volt, de most már kevesen tudják, mi az.
- Ez valami nagyon nagy dolog lehet.
- Igen. Tessék, ezt neked adom.
- De mi van, ha elkapnak miatta? Mert azt hiszik, loptam.
- Akkor mondd meg, hogy tőlem kaptad.
- Rendben.
A fiú elveszi az ajándékot, pár pillanatig bámulja a dobogó szívet, melyből vérvörös nedű csöpög. Rámosolyog a kislányra, aztán elszalad. A lány egy darabig néz utána, aztán kezeit a szoknyájába törli. Felpillant a lámpára, s látja, hogy zölden villog. Gyorsan átszalad az úttesten, és eltűnik a koszos városi utcák útvesztőjében.
 

"- Vicces. Olyan, mintha kiáltanád, hogy 'hé, itt vagyok, védtelen vagyok, gyertek és használjatok ki!'
- Meg is tették már párszor. Milyen bolond is vagyok... milyen bolond célok is hajtanak! Ironikus, hogy ezeknek az embereknek akarok jót.
- Mert, mik a céljaid?
- Össze akarom fogni a társadalmat. Azt szeretném, ha az emberek meglennének egymás mellett. És meg akarom menteni tőlük a Földet, amiért kiskorom óta az életemet adnám, úgy szeretem. Egy olyan emberiséget akarok, aminek a léte összeegyeztethető a Földével, és boldogok. De ez valószínűleg lehetetlen. Már több száz éve, sőt, talán több ezer éve ilyen bolondok vagyunk.
- Miért akarsz segíteni nekik, ha egyszer bántottak?
- Mert tudom, hogy nekik se jó. Ők is szenvednek. Mi emberek mind szenvedünk. Borzalom, amiben élünk. És mindezt mi építettük magunk köré. Hosszú évek munkáit kéne lerombolni, hogy elölről kezdhessük. De ez a mostani világ elszigetel minket egymástól. Tönkretesz mindent. Szétszakítja a családokat.
- A családokat?
- Igen. Az emberek számára a család egy olyan pont, amire mindig támaszkodhat. És ez a társadalom elveszi az utolsó lehetőséget is. Valójában már nagyon kevés az igazi család. Mindig fenntartják a látszatot, mindig úgy csinálnak, mintha boldogok lennének együtt... de ezek már nem családok. Ezek kis közösségek, akik álszentségből együtt maradnak. Vagy kényszerből. Vagy akármi miatt. És az embereket tönkreteszi, mikor elvesztik a családjukat. Megváltoztatja őket.
- Úgy beszélsz, mint akinek rengeteg tapasztalata van.
- Nincs olyan sok. Csak rettenetesen szenvedek ezek miatt. Persze mindez csak az én véleményem.
- Átélted már?
- Igen. És akkor, ahogy álltam ott a küszöbön, és hallottam azt a pár mondatot... azok a szavak egy egész világot zúztak porrá bennem. Eltapostak mindent, de mindent, amiben addig hittem. És eltűnt az a kedves kislány, aki mindvégig egy nélkülöző, de boldog életet élt. Érzelmileg is instabil lett.
- És mindezek után te segíteni akarsz?
- Muszáj. Ha mind csak ülünk, semmi sem fog történni. Márpedig az emberek félnek kezdeményezni. De nem hagyhatom, hogy ezt egyre többen átéljék.
- De itt nem tudsz kezdeni semmit.
- Haha, nem. Körbejártam az álmaim, de tudom, hogy nem itt van a helyem. Lehet, hogy a békét sosem találom meg, de ha mégis, akkor az nem itt lesz. Ezért fogok elmenni innen. Visszamenni a valóságba. Ahol annyi fájdalmat éltem át, és ahol egy icipici szikráját látom annak, hogy talán... talán sikerül tennem valamit.
- Akkor hát elmész?
- Nem sokára. De még egy kicsit maradok. Még egy napot. Most jól érzem magam veled." Veled, pedig nem is létezel.