A naiv Nika zuhan egy nagyot, és rájön, hogy megint pofára eshet. Rájön, hogy ha nem kapja el a szikla peremét, akkor fájni fog. Megint. Mint már annyiszor.
Én komolyan azt hittem, hogy egy normális, értelmes osztályban lesznek barátaim. Olyan igaziak. Dehát ugyan már... Nekem? Ha-ha... Igen, van két ember, akit egészen közelinek érzek ehhez a poszthoz. De nem, valahogy senkivel nem tudok igazi barátságot kialakítani. Sehol. Ha netán úgy tűnik, hogy mégis, akkor szólok egy rossz szót, és máris mindenki félreérti, mert kreténül tudom kifejezni magam. Ezen kívül kibírhatatlan bennem, hogy nem, nem teszek meg mindent a barátaimért, mert túl felelősségteljes vagyok és azt veszem elsőként figyelembe, hogy mi lesz a következmény. Tizenhat vagyok, tanuló, és nem tudom mennyire feltűnő, de harcolok a jövőmért. A saját szabályrendszerem követem. És ebben most nincs benne, hogy "add fel a karriered, hogy a barátaiddal lehess egész nap". Mert nekem a jövőm fontosabb. Mert az én jövőm a Föld jövőjéért lesz olyan amilyen. Az én jövőm azt akarja szolgálni, hogy a társadalomnak jobb legyen.
Hogy egy gyereknek se fájjon ez, mint ami nekem. Én ezért harcolok. Mert nekem igenis fáj, és ezért nem elfordulok, és nem feladom, és nem leszarom, hanem megyek, hogy más ezt ne érezze. Valóban, lehet, hogy van aki meg se érdemli. De ez nem az én felfogásom.
Igen, lehet utálni, mert én nem a barátaimra és a szociális életemre áldozok mindent. Lehet utálni, mert én nem fogom megadni azt, amire megy ki a játék. Nem, én nem fogok könyörögni, hogy jaj de mondd már el hogy mi bajod, mikor csak azt várod, hogy a másik ezért könyörögjön neked és tovább sajnáljon. Én azt fogom mondani, hogy jó, nem követelőzöm, ha el akarod mondani, megteszed. Mert ha én azt mondom, hogy nem akarom elmondani, akkor az úgy is van, és nem azért mondom, hogy jaj könyörögj még egy picit, hanem mert rohadtul szégyellem hogy nekem ennyi fáj és ilyen gyenge vagyok. És ha azt mondod, hogy el fogsz menni, nem leszel a barátom, én azt fogom felelni, hogy oké. Ha netán meglepődsz, és azt mondod, hogy nem is küzdök érted, meg sem érdemellek, hát akkor ez van. Nem én leszek az, aki leborul majd előtted és győzködni fog, hogy de kérlek maradj. Ha neked ez kell egy baráttól, akkor nem engem keresel. Mert én tovább fogok menni. Rezzenéstelen arccal fogom mondani, hogy jó, ha ezt akarod, akkor nem akadályozlak meg. És ha fáj, belül fog fájni, ha sírni akarok, itthon fogok sírni. Nem előtted. Mert azt senkinek nem adom meg (Martinon kívül lol, becsüld meg magad fijam hogy valaha is sírni láttál). Csendben megjegyzem, hogy igen, ő is itt hagyott, neki se vagyok elég jó. És megpróbálok keresni valaki mást. Vagy ha nem, akkor csendben ülni fogok a padomban, és olvasni fogok. Esetleg bocsánatot kérek. Mert én egy őszinte bocsánatnál többet nem tudok adni.
Nekem nincs pénzem. Nincs végtelen időm. Nincs elég eszem hozzá, hogy ne kelljen tanulnom. A házim sem íródik meg magától. A péntekem, a szombatom és a vasárnapom rendszerint szabad, ha nem jön közbe valami (bár tervezem beszervezni a péntek délutánom - gitáróra, hogy ne csak porosodjon az édesem). De nem mindig tehetem meg, hogy elrohangálok itthonról.
Igen, egy hülye paraszt vagyok, aki semmit sem tesz a barátaiért. Természetesen nem érdemlek meg senkit. Mert mindenkit leszarok. Mert képes vagyok és az iskolára gondolok előbb. Hogy mekkora egy pöcs vagyok! Hihetetlen. Kérni akartam, hogy mindenki hápogjon, és gondolja, hogy én felhasználom a barátaimat, és mindenkit kihasználok magam körül.
Igen, meg akarom köszönni, hogy így ismertetek meg. Teljesen jogos. Végülis már negyedikben is azt terjesztették rólam, hogy én mindenkit kihasználok. Milyen igazuk van!
Tudjátok ki fog küzdeni azok után, hogy mindig ugyanaz lett a vége: jaj Nika már nem kellesz! Ha ígyis úgyis megszívom, nem fogok még harcolni is érte. Ez van. Vagy szeretsz vagy nem. Ha előbbi, akkor meg nem fogod azt várni, hogy kicsiholjam belőled a dolgokat vagy bocsánatért esedezzem.