Egy kislány ácsorog a pirosban, az út szélén, egyedül. Odamegy egy fiú. Végigméri, kedvére való a stílus.
- Azta, az mi a kezedben? - kérdezi hirtelen.
A lány felemeli kezét és kinyitja markát.
- De szép! - kiált a fiú. - A tied?
- Igen.
- Honnan van?
- Kaptam.
- Azta! Kitől?
- Az anyukámtól.
- Nagyon gazdag anyukád lehet.
- Nem volt az.
- Volt?
- Tegnap meghalt. Lelőtték.
- Ó. Kár érte. Most biztos nehéz neked, rengeteg lehet az ügyintézés.
Pár pillanatig hallgatnak, aztán ismét a fiú szólal meg:
- Ez nagyon király. Én is akarok egy ilyet.
- Ha szeretnéd, neked adom - mondja a lány.
- Ugyan! Biztos nagyon értékes. Anyukád mérges lenne.
- Nem lenne. Azt mondta, nagyon szép dolog továbbadni.
- Igazán?
- Igen. Mert a szeretet jelképe.
- Szeretet? Az meg mi?
- Óh, az ilyen régi szó... valamikor fontos volt, de most már kevesen tudják, mi az.
- Ez valami nagyon nagy dolog lehet.
- Igen. Tessék, ezt neked adom.
- De mi van, ha elkapnak miatta? Mert azt hiszik, loptam.
- Akkor mondd meg, hogy tőlem kaptad.
- Rendben.
A fiú elveszi az ajándékot, pár pillanatig bámulja a dobogó szívet, melyből vérvörös nedű csöpög. Rámosolyog a kislányra, aztán elszalad. A lány egy darabig néz utána, aztán kezeit a szoknyájába törli. Felpillant a lámpára, s látja, hogy zölden villog. Gyorsan átszalad az úttesten, és eltűnik a koszos városi utcák útvesztőjében.