- Rajzolsz a sarokban és üvölt a the Grenma. Kicsit letörtnek tűnsz.
Csend.
- Megint szépfiúkat próbálsz rajzolni.
- Netán baj?
- Nem. Bár van még mit gyakorolnod.
Ismét csend.
- Megint felidegesítetted magad.
- Te is tudod, hogy miért.
- Aha, persze, persze. De engem nem idegesít fel. Te magad mondtad, az emberek maguk termelik a problémáikat.
- Attól még fájhat. És ezt nem én csináltam magamnak. Én csak elszenvedem.
- De túl tudnál lépni. Talán csak nem akarsz. Vissza akarsz merülni az álomvilágodba.
Odafirkantok valamit a rajz szélére, aztán lapozok, és valami egyebet kezdek felskiccelni.
- Félsz. - Nem látom. Sosem látom. De érzem az árnyalatnyi megvetést a hangján, és a félszeg vigyorát.
- Igen.
- Rettegsz magadtól. Nagyon komikus.
- Annyira nem.
- Lásd be, hogy te is élvezed! Különben miért csinálnád? Direkt úgy intézed a dolgokat, hogy eltorzíthasd a saját jellemed. Hátha így majd különbözöl.
Összevonom a szemöldököm, és csendben rajzolok. A the Grenma dalszövegek beszivárognak az agyamba. Nem válaszolok.
- Már nem is az a fontos, hogy jó legyél. Csak hogy kielégítsd a feltűnési viszketegséged. Közben szép lassan ledarálod saját magad. Régen nem volt ennyi "függőséged", vagy tévedek? Voltak kis mániáid. De nem érezted rosszul magad nélkülük. Ez eléggé megváltozott, nem igaz? Egyre magadnak valóbb vagy. Szánalmas.
Kizárom.

Oké, ez lehet, hogy egy kicsit fura lett, mert előbb angolul írtam meg, és csak aztán magyarul. Szóval tulajdonképpen fordítottam. És angolul eléggé másképp fogalmazok. De remélem tiszta lett a kép, és nem leszek megfejelve az ömm... érdekes kapcsolat miatt, ami benne van. Vannak sötét titkaim ezzel a művel kapcsolatban, de ahaha, azt nem kell tudnia mindenkinek. (És ITT van angolul.)

Érezte, ahogy zuhant lefelé. A hideg levegő körülölelte, emiatt fájt mindene, mintha ezer tű szurkálta volna. Csak póló, farmer, és egy pár zokni volt rajta, és ezek nem védték meg a fagytól. A haja lobogott a zuhanás okozta szélben. Reszketett a hidegben és érezte a növekvő félelmet a mellkasában.
Ekkor bevillant az agyába a gondolat. Zuhant. Meghalhat… másodpercek? Vagy percek múlva? Ki tudja? De ez nem tarthatott örökké. Lehunyta a szemét és hagyta, hogy leessen a semmibe. A végtagjai ellazultak, légzése egyenletessé vált. Nem érezte többé a hideget. Csak zuhant, zuhant, zuhant…
Tudta, hogy nem fog örökké esni. Valami végül meg fogja állítani. Az örökké sosem létezett. A halál közeledett hozzá, érezte. Ez az egész hamar véget fog érni.
Felpattantak a szemei, mikor megérezte, hogy valaki ujjai a csuklója köré kulcsolódnak. Egy jól ismert arcot látott maga előtt. Egy ideig csak nézte a férfit.
- Miért vagy itt? – kérdezte végül.
- Hogy megmentselek, idióta.
- Megmenteni? Sosem kértem, hogy megments.
- Ch. Remélem nem gondoltad, hogy hagylak meghalni.
Csend. Csak a szél zúgása zavarta meg a rövid pillanatot.
- Azt hittem, senkit sem érdekel…
- Fogd be! Nem hiszem el, hogy komolyan ezt gondoltad! Hagyd abba ezt az idiótaságot és a ribancos nyafogást!
Ismét csend.
- Nem tudok… – kezdte, de a másik megint a szavába vágott.
- De igen, tudsz. Az egyetlen probléma, hogy sosem próbáltad.
- Ez nem igaz!
A férfi a szemét forgatta, majd közelebb húzta magához a fiatalabbikat.
- Kérlek, csak próbáld meg! Mintha érdekelnének azok az emberek az életedben.
- Az életemben? – nevetett a kisebb. – Azt mondtad: az életemben?
A másik férfi szemében meggyulladt a düh lángja, és megrázta a fiatalabbat.
- Jobb életed van, mint nekem! Vannak barátaid, van családod, van jövőd… nekem nincs! Állj le ezzel, vagy…
- Vagy mi lesz?
- Nem tudom hagyni, hogy meghalj.
- Megoldom magamnak, nincs szükség rá, hogy hagyd.
Zuhantak lefelé, és jó darabig nem szóltak egymáshoz. Az idősebbik nem nézett a másik szemébe. Végül halkan beszélni kezdett.
- Kérlek… kérlek, csak próbáld meg! A barátaid, a húgaid, az őrült hapsi… mind azt várják, hogy visszatérj. Nem teheted ezt velük. Szeretnek. És én is szeretlek.
- Ne mondd ezt – suttogta a fiatalabb.
- Ez az igazság. Mindannyiunknak szüksége van rád.
- Hogy tudom megállítani?
- Nem tudom. Ez a te elméd, nem az enyém.
- Nem tudom megcsinálni! – rázta a fejét.
- De igen. Tudom, hogy képes vagy rá.
A férfi sóhajtott és lehunyta szemét. Érezte a karokat a dereka körül. A családjára és a barátaira gondolt. Aztán a férfire, aki átölelte. Tényleg meg akart halni? Nem, nem akart. Az arca nedvessé vált a könnyektől.
- Haza akarok menni – suttogta. Kicsit gyermetegen hangzott, de teljesen őszintén. – Nem akarok meghalni.
Nem zuhantak tovább. Érezte maga alatt az ágyát és a másik férfi karjait a teste körül. A csendet megtörte a halk zokogása. Ismét itt volt az élete, és semmit sem tudott, csak a tényt, hogy meg kell próbálnia tovább élni.

Oh, nowhere left to go.
Are we getting closer, closer?
No, all we know is no.
Nights are getting colder, colder.

Hey.
Tears all fall the same.
We all feel the pain
We can't change.

Everywhere we go
I'm lookin' for the sun.
Nowhere to grow old.
And always on the run.
They say we'll rot in hell
But i don't think we will
They've branded us enough
Outlaws of Love.

Scars make us who we are
Hearts and homes are broken, broken.
Far, we could go so far
With our minds wide open, open.

[...]

/Adam Lambert - Outlaws of love/

Igazság szerint én még nem igazán veszítettem el embereket. Így nem. Fizikailag soha. Meghalt a kutyám, eltűntek a cicáim, és három éves koromban meghalt a pótnagyim, de erre már alig emlékszem. Az elvesztésére nem. Csak rá. Épp ezért még mindig nem fogtam fel, mi is történt pénteken.
Délután egy óra tíz perc. Yüffel és Remával és azt hiszem Gergő is velünk volt, kiléptünk az iskolából. Öt óránk volt, úgyhogy hamar végeztünk aznap. Rema sietett, mi Yüffel kényelmesen hazamentünk. Otthon nem csináltam házit, mivel péntek volt, és mint gimnazista, van az a rossz szokásom, hogy meghagyom vasárnap délutánra a házi feladatokat. Rajzoltam. Anyukám négy körül elindult próbára a sulimban, mert benne van a szülő-tanár kórusban, és fellépett volna az esti zenei gálán. Volna. Öt előtt kicsivel hazaért, néztem is nagyokat. Megkérdeztem mi történt, féltem, hogy elromlott a kocsi vagy valami hasonló. Anyukám bejött a szobámba. Kijelentette, hogy elmarad a zenei gála. "Meghalt a tánctanárod, szívem." What. the. hell. Megdöbbentem. Egyebet nem nagyon tudtam reagálni. Anyukámnak elmondta a portás, hogy délután táncóra közben a tanárúr szívrohamot kapott a színpadon. Nem sírtam. Csak néztem, ültem, és babráltam a rotringommal. Nem nagyon tudtam felfogni az egészet. Aztán a gép elé ültem, és Rema szólt plörkön, hogy hétkor a suli előtt legyek ott virággal és mécsessel. Összekaptam magam, és hat óra tizenhét perckor kiléptem az ajtón a kistáskámmal, öngyújtóval, négy mécsessel és egy csokor orgonával illetve egy szál tulipánnal, amit anyukám szedett nekem gyorsan a kertből. Hat óra huszonegy perckor felszálltam a buszra, majd átszálltam a HÉVre. Életem leghosszabb útjának tűnt a suliig. Mikor odaértem, Juli és Réka vártak rám, mert út közben észrevettek. Szomorúan egymásra mosolyogtunk. Rema már ott volt, aztán sokan csatlakoztak még az osztályból. Hihetetlen sor volt az iskola bejárata előtt. Beálltunk mi is. Mikor a bejárat mellé értem, már minimum egy négyzetméternyi hely tele volt mécsesekkel, gyertyákkal, és körülötte még pluszba ott voltak a virágok. Csend volt. Csak suttogtunk. Ahogy lehajoltam letenni a mécsest, éreztem a lángok melegét. Sokáig beszélgettünk a többiekkel. Yüffel is találkoztam, pedig direkt nem szóltam, mert az anyukája születésnapját ünnepelték. És... Réka ott volt.
Tanárúr először csak leült, mert ahogy ő mondta, rosszul volt és elfáradt. Aztán lefeküdt. Egy idő után feltűnt a dolog már, és a tánctanárnő odament hozzá. Ekkor már nem volt pulzusa. Egy óra húsz vagy harminc körül történt... nem sokkal azután, hogy elhagytam az iskolát.  Valaki átrohant az SZTK-ba, ami száz méterre van a sulitól, hívták a mentőt, közben folyamatosan próbálták újraéleszteni. Az SZTK-ban nem volt defibrillátor (szégyen, de most komolyan, hogy egy ilyen intézetben nincs...), a rohammentő pedig Vácról jött, és húsz perc elteltével ért ki. Nem lehetett megmenteni. Akárhány tanár próbálta, az igazgató, két diák...
Nem sírtam. Végig bírtam. Hazafele jövet kicsit könnyeztem. Aztán hazaértem, anyukám rögtön megjelent. "Nehéz volt?" Bólintottam, pedig akkor, ott, nem volt nehéz. Utólag az. Megölelt, és belőlem feltört a sírás. Pedig lassan két éve nem sírtam rendesen. Elmondtam neki, hogy nem ért ki a rohammentő, hogy az SZTK-ban nem volt defibrillátor, hogy Réka ott volt, hogy két diák is próbálta újraéleszteni, hogy milyen sokan voltunk ott hétkor és utána... hogy a tanárok is mennyire kiborultak...
Ma reggel, a becsengetés előtt közvetlenül, mindenkit lehívtak az aulába. Az igazgató úr beszédet tartott. Hallatszott a hangján, hogy küzd a könnyei ellen. Aztán a történelem tanárom elmondott egy imát. Neki is elcsuklott a hangja.
Sosem volt ilyen csend földrajzon. Mindig kotyogott valaki. Most nem. A tanárúr mindig megjegyezte, hogy mi nem bírunk csendben maradni, de most föcin azt hiszem ő sem szívesen élte át, milyen, mikor mi csendben vagyunk. Mert olyan... jelentőségteljes. Hogy valami történt. Matekon Simon tanárúr kiosztott pár feladatlapot, és leült, és csak nézett és nem tartott órát. Borzasztó volt. A többiek mondták, hogy látták sírni reggel.
Én komolyan nem fogtam még fel. A pénteki táncóra borzasztó lesz, tudom. A halál gondolata valahogy olyan távol áll tőlem. Pedig volt már, hogy majdnem meghalt valakim, elveszítettem két kutyám is, két macskám... de ez nem olyan. Sosem kellett látnom egy egész iskola gyászát. Sosem kellett végiggondolnom, mindig elbújhattam. És most nem tudom kezelni. Furcsa. Le akarok ülni gondolkodni rajta, de mindig elterelődik a figyelmem valami másra.
Nem tudom, hogy fogok-e még sírni. Lehet. Most is majdnem feltört belőlem. Reggel is. Alig ismertem, de... a halál az halál. Képtelenség elképzelnem, hogy valami... eltűnik. Sosem tudtam megbirkózni a gondolattal, hogy valami semmivé foszlik. Talán ezért hisznek az emberek a Mennyországban?

Nyugodjon békében, Bakonyi Ernő tanárúr!

"Hagyjatok békén. Menjetek el. Miért vagytok itt?"
Mindig is egy visszahúzódó gyerek voltam. Lehet, hogy néha fecsegtem, vagy egész harsány voltam, vagy nevettem a társaságban, de ritka volt, hogy bárki is "legjobb barát" névvel illessen. Volt néhány ilyen eset, mikor az illető magányos volt, és én voltam neki az utolsó. És minden egyes ilyen alkalomnak az lett a vége, hogy egyszer csak... eltűnt. Úgy ébredtem, hogy az, akire én rátaláltam, az a magányos illető megtalálta a helyét. Beilleszkedett a társadalomba. Lőttem neki a hülyeségeim, amik TÉNYLEG, de tényleg hülyeségek voltak, és egyszer egy napon úgy ébredtem, hogy megint eltűnt valaki. És mindig felmerült bennem, hogy az én hibám. Ki másé lenne? Én voltam az egyetlen mellette. (Most ne mondja senki, hogy nem az én hibám, meg nem én változtattam meg, blabla, mert lelövöm az illetőt.)
Kihasználok mindenkit. Talán ezért fáj annyira, hogy negyedikben kiközösítettek egy Nika-mindenkit-kihasznál pletyka miatt. Mert igaz volt. Csak akkor még küzdöttem ellene. Nem láttam be. De most már tudom. Leszívom az embereket, leélem az energiáikat. Aztán eldobom őket. Mindig azt hittem, hogy engem koptatnak le, engem hagynak magamra, de nem - én tettem ugyanezt VELÜK.
Hazudok. Napi szinten. Észre se veszem. Hazudom, hogy jófejnek tartok másokat, hazudom, hogy szeretem őket, hazudom, hogy milyen jó kedvem van. Maszk. Semmi más. Mindenki az aranyos lánykának ismer.
Nem ismernek. Persze, rám néz valaki, és azt mondja, hogy ó, milyen könnyen kiismerhető! Hát persze. A tetteim, a viselkedésem... de ki ismeri az érzelmeim? Csak én. Most is rizsázok róla, de szinte biztos vagyok benne, hogy senki sem fogja teljesen átérezni. Lehet, hogy jönnek nekem a kommentek, hogy "jaaj milyen igazad van", meg "óó én is így gondolom", de valójában senki sincs, akiről úgy tényleg bebizonyosodott volna egy hosszú idő után, hogy valóban ugyanazt érzi, mint én. Egyszer csak mindig megszületnek az ellentétek. A saját őrült utamat csak én ismerem, és most hülyézhettek, mondhatjátok, hogy nincs igazam, és csak bebeszélem magamnak, engem nem érdekel, én így érzem, és úgysem tud ezen senki sem változtatni. Tudhatja mindenki, hogy mire hogyan reagálok, satöbbi, de van néhány dolog, amit csak én ismerek magamban. Amit talán csak én képzelek oda, amit én teremtettem oda. A fene se tudja, miért.
Most lehet sorban állni a sértődjünk-meg-Nikára, de én komolyan nem érzem, hogy bárki is igazán megértene, vagy ismerne. Ismerik a külső Nikát. Megértik a külső Nikát. De mikor jönnek a "rohamaim", előtörnek belőlem a dolgok, és elkezdek papolni a baromságaimról - még nem láttam olyan embert, aki komolyan egyetértett volna velem. Félelmetesen negatív a véleményem. Félelmetes módon általánosítok és szélsőséges vagyok. És a kicsapongásaimat nem érti meg senki. Tudom. Nem vagyok vak. És nem is várom el. Ez egy olyan dolog, amit soha, senki nem ért, mindenki csak azon gondolkodik, hogy mit hozhatna fel ellenérvnek. De engem meg nem érdekelnek az érvek. Engem csak az érdekel amit én akkor érzek, és ezt úgyse fogja senki sem megmásítani.
Utálom, hogy ilyen mértékben képes nyomást gyakorolni rám a lelkiismeretem. Nem hagy az érzéseim szerint cselekedni. Folyton a szép, jó út felé húz, és porral lepi be az őrült ösvényemet. De attól még az ott van. Én látom és követem. Ilyenkor tudom. Ilyenkor, mikor felülkerekedik rajtam az arrogancia, a pesszimizmus, és az az elfajult ragaszkodás ahhoz a valamihez, amit senki más nem ismer el rajtam kívül.
Lehet mondani, hogy a hangok, az árnyak nem léteznek. Én hiszek bennük. Mert én látom őket. Tudom, hogy ott vannak. Én a saját valóságomban hiszek, nem a tiédben - és tudom, hogy nem vagyok jó. Hogy csak egy utolsó kis... ember vagyok. Ember. Semmi több. Egy féreg az evolúció legfurább teremtményei közül. Lehet aranyos és kedves a mosolyom, lehet szép a nézésem, lehetek szerény - attól még csak egy koszfolt maradok, aki mélyen tudja, hogy a velejéig romlott.