"Hagyjatok békén. Menjetek el. Miért vagytok itt?"
Mindig is egy visszahúzódó gyerek voltam. Lehet, hogy néha fecsegtem, vagy egész harsány voltam, vagy nevettem a társaságban, de ritka volt, hogy bárki is "legjobb barát" névvel illessen. Volt néhány ilyen eset, mikor az illető magányos volt, és én voltam neki az utolsó. És minden egyes ilyen alkalomnak az lett a vége, hogy egyszer csak... eltűnt. Úgy ébredtem, hogy az, akire én rátaláltam, az a magányos illető megtalálta a helyét. Beilleszkedett a társadalomba. Lőttem neki a hülyeségeim, amik TÉNYLEG, de tényleg hülyeségek voltak, és egyszer egy napon úgy ébredtem, hogy megint eltűnt valaki. És mindig felmerült bennem, hogy az én hibám. Ki másé lenne? Én voltam az egyetlen mellette. (Most ne mondja senki, hogy nem az én hibám, meg nem én változtattam meg, blabla, mert lelövöm az illetőt.)
Kihasználok mindenkit. Talán ezért fáj annyira, hogy negyedikben kiközösítettek egy Nika-mindenkit-kihasznál pletyka miatt. Mert igaz volt. Csak akkor még küzdöttem ellene. Nem láttam be. De most már tudom. Leszívom az embereket, leélem az energiáikat. Aztán eldobom őket. Mindig azt hittem, hogy engem koptatnak le, engem hagynak magamra, de nem - én tettem ugyanezt VELÜK.
Hazudok. Napi szinten. Észre se veszem. Hazudom, hogy jófejnek tartok másokat, hazudom, hogy szeretem őket, hazudom, hogy milyen jó kedvem van. Maszk. Semmi más. Mindenki az aranyos lánykának ismer.
Nem ismernek. Persze, rám néz valaki, és azt mondja, hogy ó, milyen könnyen kiismerhető! Hát persze. A tetteim, a viselkedésem... de ki ismeri az érzelmeim? Csak én. Most is rizsázok róla, de szinte biztos vagyok benne, hogy senki sem fogja teljesen átérezni. Lehet, hogy jönnek nekem a kommentek, hogy "jaaj milyen igazad van", meg "óó én is így gondolom", de valójában senki sincs, akiről úgy tényleg bebizonyosodott volna egy hosszú idő után, hogy valóban ugyanazt érzi, mint én. Egyszer csak mindig megszületnek az ellentétek. A saját őrült utamat csak én ismerem, és most hülyézhettek, mondhatjátok, hogy nincs igazam, és csak bebeszélem magamnak, engem nem érdekel, én így érzem, és úgysem tud ezen senki sem változtatni. Tudhatja mindenki, hogy mire hogyan reagálok, satöbbi, de van néhány dolog, amit csak én ismerek magamban. Amit talán csak én képzelek oda, amit én teremtettem oda. A fene se tudja, miért.
Most lehet sorban állni a sértődjünk-meg-Nikára, de én komolyan nem érzem, hogy bárki is igazán megértene, vagy ismerne. Ismerik a külső Nikát. Megértik a külső Nikát. De mikor jönnek a "rohamaim", előtörnek belőlem a dolgok, és elkezdek papolni a baromságaimról - még nem láttam olyan embert, aki komolyan egyetértett volna velem. Félelmetesen negatív a véleményem. Félelmetes módon általánosítok és szélsőséges vagyok. És a kicsapongásaimat nem érti meg senki. Tudom. Nem vagyok vak. És nem is várom el. Ez egy olyan dolog, amit soha, senki nem ért, mindenki csak azon gondolkodik, hogy mit hozhatna fel ellenérvnek. De engem meg nem érdekelnek az érvek. Engem csak az érdekel amit én akkor érzek, és ezt úgyse fogja senki sem megmásítani.
Utálom, hogy ilyen mértékben képes nyomást gyakorolni rám a lelkiismeretem. Nem hagy az érzéseim szerint cselekedni. Folyton a szép, jó út felé húz, és porral lepi be az őrült ösvényemet. De attól még az ott van. Én látom és követem. Ilyenkor tudom. Ilyenkor, mikor felülkerekedik rajtam az arrogancia, a pesszimizmus, és az az elfajult ragaszkodás ahhoz a valamihez, amit senki más nem ismer el rajtam kívül.
Lehet mondani, hogy a hangok, az árnyak nem léteznek. Én hiszek bennük. Mert én látom őket. Tudom, hogy ott vannak. Én a saját valóságomban hiszek, nem a tiédben - és tudom, hogy nem vagyok jó. Hogy csak egy utolsó kis... ember vagyok. Ember. Semmi több. Egy féreg az evolúció legfurább teremtményei közül. Lehet aranyos és kedves a mosolyom, lehet szép a nézésem, lehetek szerény - attól még csak egy koszfolt maradok, aki mélyen tudja, hogy a velejéig romlott.