- Rajzolsz a sarokban és üvölt a the Grenma. Kicsit letörtnek tűnsz.
Csend.
- Megint szépfiúkat próbálsz rajzolni.
- Netán baj?
- Nem. Bár van még mit gyakorolnod.
Ismét csend.
- Megint felidegesítetted magad.
- Te is tudod, hogy miért.
- Aha, persze, persze. De engem nem idegesít fel. Te magad mondtad, az emberek maguk termelik a problémáikat.
- Attól még fájhat. És ezt nem én csináltam magamnak. Én csak elszenvedem.
- De túl tudnál lépni. Talán csak nem akarsz. Vissza akarsz merülni az álomvilágodba.
Odafirkantok valamit a rajz szélére, aztán lapozok, és valami egyebet kezdek felskiccelni.
- Félsz. - Nem látom. Sosem látom. De érzem az árnyalatnyi megvetést a hangján, és a félszeg vigyorát.
- Igen.
- Rettegsz magadtól. Nagyon komikus.
- Annyira nem.
- Lásd be, hogy te is élvezed! Különben miért csinálnád? Direkt úgy intézed a dolgokat, hogy eltorzíthasd a saját jellemed. Hátha így majd különbözöl.
Összevonom a szemöldököm, és csendben rajzolok. A the Grenma dalszövegek beszivárognak az agyamba. Nem válaszolok.
- Már nem is az a fontos, hogy jó legyél. Csak hogy kielégítsd a feltűnési viszketegséged. Közben szép lassan ledarálod saját magad. Régen nem volt ennyi "függőséged", vagy tévedek? Voltak kis mániáid. De nem érezted rosszul magad nélkülük. Ez eléggé megváltozott, nem igaz? Egyre magadnak valóbb vagy. Szánalmas.
Kizárom.