Odakint sötétség honol, csak néhány utcai lámpa villan fel néha egy-egy pillanatra fénybe borítva az aszfaltot. Ilyenkor a derengő fénynyaláb felfedi a sötétben rejtőző súlyos faajtót, mely megtöri a faragványokkal díszített fal látványát. Fölötte megcsillan a színes ólomüveg, ahogy eléri a haldokló fény.
A színházigazgató megáll egy pillanatra, s megvárja, hogy kinyíljon előtte a hatalmas, kétszárnyas faajtó. Megigazítja vérvörös nyakkendőjét, s belép. Odabent félhomály van, csupán pár gyertya világít. Cipőtalpa koppan a kövezeten, mely koromfekete márványkockákból áll. Átvág az oszlopok közt, halad a sorok szélén a színpad felé, de egy pillanatra megtorpan egy aranykeretű velencei tükör előtt. Kritikus pillantásokkal végigméri önmagát. Hollófekete zakója kifogástalanul simul rá, egyetlen folt vagy gyűrődés sincs rajta, s bőrét még sápadtabbá teszi. Az egyetlen dolog, mely elüt külsejétől, a vörös nyakkendő. Lepillant lakkozott bőr cipőjére, s látva, hogy nincs rajta kivetnivaló, tovább indul. Átlavírozik a bordó bársony ülések közt, majd leül az első sorban a színpad előtt. Türelmesen vár, míg kigyulladnak a fények.
A kivilágított színtéren megjelenik egy alak. Porcelánfehér bábu, ízületei gömbösek, haja hosszú és fekete. Hófehér tüllszoknyát visel, mely fekete szaténövvel kapcsolódik a ruha felső, selyem részéhez. Sminkje csillogó fehér, ez kiemeli zöld üvegszemeit. Hátából hatalmas tekerő áll ki.
A baba hátranyúl, hogy felhúzza magát. A kattogás visszhangzik az egész színházban. Abbahagyja a tekerést, és üres arccal felegyenesedik, hogy elkezdhesse utolsó táncát.
Egy zenedoboz csilingelő dallama szólal meg. A bábu táncolni kezd a lágy hangfolyamra. Mozgása eleinte szaggatott, aztán ahogy az ízületek bemelegszenek, dinamikussá válik. Tánca lenyűgöző, s a baba oly kecses, akár egy hattyú.
A férfi érzelemmentes arccal nézi a kifinomult mozdulatok sorozatát, akár egy zsűri – ahogy megszokta. Hosszú perceken át némán figyeli az utolsó táncot.
A baba pördül egyet, kinyújtja karjait, s fél lábon előre dől. A zene elhallgat, a bábu megáll. A színházigazgató tapsolni kezd. Röpke fél perc után abbahagyja. Nézi a mozdulatlan bábut, bámul, s hallgat. A fények lekapcsolódnak. A férfi csendben, alig hallhatóan zokogni kezd a sötétben. A baba nem mozdul többé.

Tik-tak tik-tak, az idő repül.
Tik-tak tik-tak, egy újabb napnak vége szakad.
Tik-tak tik-tak, észre sem veszed, és vége a pillanatnak.
Tik-tak tik-tak, az időd lepereg, az évnek vége szakad.
Tik-tak tik-tak, észre sem veszed, és a Halál bekopogtat az ajtódon.
Tik-tak tik-tak, hiába kapaszkodsz kétségbeesetten, ez csak füszál, ez elszakad, lejár az időd, véged van.
Tik-tak tik-tak, mind meghalunk, nincs kivétel.
Tik-tak tik-tak, kicsit megint elbíztad magad, pedig az idő mindenkinél hatalmasabb.

Tik-tak tik-tak, egy óraketyegés, és Nika teljes mértékben bekattan... nincs több hozzáfűznivalóm. XD
 

Kedves. Aranyos. Nevet. Mosolyog. Nem bánt meg senkit. Naiv, békemániás. Barátságos. Bárkivel szívesen beszélget. Nyílt.
Tökéletes maszk. Komolyan ilyennek látnak az emberek? Ilyen könnyen elhiszik, hogy csak egy egyszerű tinédzser vagyok, egyszerű, pitiáner, megszokott problémákkal? Nem mintha a mágikus erőkkel harcolnék vagy ilyesmi, csak túlmegyek a "letört a körmöm" kategórián. Senki sem gondolná, hogy a szabadidőmben az anarchiáról filózom, meg a társadalomról, és a környezetszennyezésről... Oké, utóbbi még talán-talán, na de kinek jutna eszébe, hogy egy pesszimista, elfogult lány vagyok, aki egy sör társaságában pornóregényt ír? (Túlzások halmozása. Citromos sör és nem pornó, hanem yaoi... na jó, annyira nem túlzás XD). Ki gondolná, hogy ez a lány interneten beszélget és szerez barátokat, hogy egy introvertált, befelé forduló kis popsilik, aki alig mutat meg valamit a valódi énjéből?
Lehet mondani, hogy "légy önmagad" meg blabla, de fölösleges. Minek? Senki sem fog szeretni egy arrogáns seggfejt, akinek nincs normális élete, és idióta célokért bassza el az életét. Egy ilyen embert senki sem fog szeretni. Ha viszont mosolygok, kedves vagyok, és mindezt megfűszerezem egy kis álostobasággal, mindenki egy rendkívül aranyos embernek fog tartani, és legalább szóba állnak velem. Aki meg valóban ismer, az úgyis megismeri ezt az oldalamat is előbb vagy utóbb, és akkor vagy itt hagy miatta, vagy elfogad és továbbra is bírni fog. Ezen kívül ha valaki kérdez, én képes vagyok beszélni - sőt, szófosni - a valódi énemről. De senki sem kíváncsi rá. A felszín a fontos. Az egyetlen pillanat, amikor a hétköznapi életben betekintést engedek a maszk mögé, a tanóra. Persze nem mindegyik. De irodalom, nyelvtan, kémia... esetleg biológia... néha napján töri.  Amikor jelentkezem és válaszolok. Olyankor mutatok valamit a tudásomból. Olyankor bebizonyítom, hogy van odabent valami, nem csak rózsaszín nyuszik meg szivárványok. De persze ez kit érdekel a tanárokon meg rajtam kívül? Senkit. És jó ez így.
Kicsit talán álszent vagyok. Egy naiv külső mögött rejtegetem a sötét, elfogult, elborult agyú énem. Akik olvassák a blogom, azok talán elmondhatják, hogy tudnak valamit rólam. Ez nagyjából az egyetlen hely, ahol valóban megmutatom magam és a gondolataim. Dehát könyörgöm, ki látna lehetőségeket egy magát gondolkodónak nevezett arrogáns emberben? A mai világban? Ugyanmár.
Kipróbáltam már milyen megosztani a gondolataim az emberekkel. Igaz, még kicsi voltam. De kipróbáltam. És kinevettek. Az egész osztály rajtam nevetett. Miért próbálnám ki mégegyszer? Ha túl sokat gondolkodnék előttük, még a végén el is tennének láb alól. Aki gondolkodik, észreveszi a rosszat, az meg ugye nem jó, még a végén lázadni kezdenék (ez is jelzi hogy már eljött a vég XD).
Az a helyzet, hogy ez a maszk már rám ragadt. És nem akarom levakarni. Még nem. Jelenleg jól érzem magam benne. A mostani helyzetemben, hát lássuk be... az egyetlen forrása bármiféle örömömnek. A barát az egyetlen dolog, ami nem függ attól, hogy mennyire csóró vagyok (elméletileg). És tapasztalataim alapján csak így tudok barátokat szerezni.
Csak vidámsággal lehet túlélni ezt az elátkozott világot.
 

ui.: Akinek kell egy elektromos Tenson gitár 12-13ezerért és budapesti (vagy legalábbis le tud jönni Pestre), az szóljon, mert eladnám a régi gitárom. Reklám vége. >.<

Ömm, izé, most csak annyi, hogy... hát, köszönöm a 10ezer feletti látogatást! Nem hittem volna, hogy ez a pillanat valaha is eljön. Még a végén megkönnyezem (na jó, azt azért nem).

Múltkor irodalmon azt kaptuk házinak, hogy gondoljuk újra, kit helyeznénk a pokol xy bugyraiba, Dante pokla táblázatának alapján. Szóval kaptunk egy ábrát, amiben be volt írva, hogy Dante kit hova rakott, nekünk meg a modern kori dolgok alapján újra kellett ezt rendeznünk. Én pedig itthon azt mondtam, hogy én ezt nem tudom kitölteni.
Szóval az lett belőle, hogy reggel bent ültem a teremben, teljesen lelombozottan, és bámultam a táblázatom, és kijelentettem a helyiségben tartózkodó egyetlen osztálytársamnak, hogy én erre képtelen vagyok. Mert olyan, mintha... elítélném az embereket a bűneik alapján. De ki vagyok én, hogy ezt megtegyem? Nem vagyok mindenható, hogy megmondjam, melyik bűn mennyire súlyos. Nem vagyok Isten, hogy pokolra küldjek embereket. Csak egy... csak egy diák vagyok. És az osztálytársam ezen jóízűt nevetett, és azt mondta, hogy ez csak egy házi. És végülis igaza van.
Órán aztán megbeszéltük. Tök rossz volt, hogy ott beszéltünk mindenféle bűnökről... hogy a gyolkosok, a tolvajok bűnösök... (volt aki az öngyilkosokra meg a melegekre is ezt mondta, őket azért kihívnám a hóra). Senkinek... senkinek nem jut eszébe, hogy ezek az emberek nem vérengző fenevadak? Az esetek nagy százalékában nem szórakozásból folyik ez. A pszichopaták sem azért lettek ilyenek, mert ők akarták. Hanem mert olyan dolgok érték gyermekkorukban. A skizofréniáról sem tehet senki. De hogy ne ez legyen az alap: miért fog valaki lopni? Biztos mert olyan sok pénze van. Biztos mert semmi szüksége rá. Eszébe se jut senkinek, hogy ezek az emberek önfenntartásból csinálják ezt, mert a társadalom ezt a lehetőséget hagyta neki. Eszébe se jut senkinek, hogy valaki a szeretteiért, valaminek a védelmében öl, lop... A körülményekre senki sem figyel. Mert a médiából az folyik, hogy x szadista, y egy állat és így gonosz úgy gonosz, z olyan meg amolyan alantasságot követett el... A korrupciót meg senki nem említette meg. Csak a gyilkosság meg a szadistaság meg ezek... De hogy xy miért tette azt amit tett? Kit érdekel? Gyilkos. Tolvaj.
Nem azt mondom, hogy a terroristák, a tömeggyilkosok, és a hasonló emberek jók. Csak hogy nem kell feltétlenül a pokolba rakni valakit azért, mert kioltott egy roppant fontos emberéletet. Nem feltétlenül volt direkt. Nem lát jövőbe. Nem feltétlenül volt ezernyi meg ezernyi más választása. Persze, mi könnyen beszélünk, itt a kupac közepén vagy tetején, hisz nem vagyunk a legalján. Nem értek olyan lelki sebek minket gyerekkorunkban. Nem úgy nevelkedtünk, mint ők, nem azt éltük át, nem arra volt szükségünk... Te a pokolba küldenéd az apádat, ha kirabolna egy pénztárost azért, hogy te ne halj éhen? Te elítélnéd a nagybátyád, mert elment a háborúba, mert lelőtte az ellenséget, mert kénytelen volt? Mert a családjáért tette?
Kik vagyunk mi, hogy mindezt megmondjuk? Kik vagyunk mi, hogy elítéljünk valakit, akit a szülei vertek kiskorában, akit nem engedtek játszani, akinek nem volt semmije, és folyton üvöltöttek vele?
Senkik. Nem vagyunk jobbak. Csak azért, mert jobb körülményekbe születtünk... Csak mert mi másképp élünk. Más adottságaink vannak. Mások a miértek az életünkben.
Lehet, hogy nincs igazam, lehet, hogy túl elfogult vagyok, de én képtelen vagyok bíráskodni valaki felett, ha egyszer nem éreztem, éltem át ugyanazt, mint az "elkövető". Lehet, hogy csak félek szembesülni a büntetésekkel, de szerintem ez nem igazságos. Mi könnyen beszélünk. Nem azt jelenti, hogy nem basznék pofán valakit, aki röhögve megrugdos egy védtelen állatot... csak azt, hogy senkit, de senkit nem küldenék a pokolba valami miatt, amit nem ő idézett elő. Márpedig ha azt mondjuk "gyilkosság", vagy "lopás", az ezt is tartalmazza.