Egyre több apró problémát teremtettem magamnak, súlyokat pakoltam a saját vállamra, csak hogy ezt az egyet elnyomjam. Rengeteget panaszkodtam mostanában, mindet a semmiért. Félelemből. Hogy ha minden szép lesz, és nincs semmi probléma amire koncentrálhatnék, ez visszatér. De el setűnt. Akármit csinálhatok, akárhány szarságot kitalálhatok, ez nem tűnik el. Nem tudom megoldani meneküléssel. Gyenge vagyok hozzá, és ezért még többet szenvedek tőle.
Ideje lenne elgondolkoznom, mit rontottam el. Ideje lenne szembenéznem vele. De hogy tudok megoldani valamit, aminek én csak elszenvedője vagyok, nem konkrét résztvevője? Robbanjak be oda, ahol semmi keresnivalóm, mint jegesmedve a sivatagba? Elérnék bármit is? Vagy üljek, kussoljak és csendben sirassam magam? Egyik sem tűnik igazán célravezetőnek. Szopás, mikor amiatt szenvedsz, mert valaki nem tudja irányítani az életét és helyrehozni amit elbaszott. Hogy tudnám én megoldani, ha neki magának sem megy, folyamatos segítséggel sem?
És megint ugyanott tartok, mint két éve. Ki akarom tisztítani a fejem, meg akarok szüntetni magam körül mindent. Ha így folytatom, megint összetörök valakit, vagy valakiket, vagy mindkettő. Képtelen vagyok normális szociális életre. Nem akarok tanulni se, pedig kedden és szerdán 5-6 dogát írok, ezek közül csak egy az, ami mindegy hogy sikerül, mert már megvan az évvégi jegyem - az összes többitől függ, hogy mi lesz. Szóval bele kéne húznom. Főleg ha még angolból is felelni szeretnék mindemellé.
Szánalmasnak érzem magam, de belül visítok, szól a kisharang, hogy Martin-Martin. Nagyon keveset beszéltünk, amióta gimisek vagyunk és elváltak útjaink, de egyre jobban érzem, hogy szükségem van rá. Szükségem van a közös hülyéskedésre, a baromságaira, a favicceire, a Dr.Campes őrültségünkre, és szükségem van valakire, aki azt mondja, hogy hozzá bármikor mehetek. Aztán ha vinnyogok a fölösleges szarságaimról, azt mondja, hogy hülye vagyok, és a kezembe nyomja a GH-gitárt, hogy akkor most toljunk egy kis Metallicát. Van egy legjobb barátom, akit megpróbáltam elfelejteni, mert messze lakik, mert bonyolult találkozni, de nem sikerült. Martin volt az, aki megtanított élni, és most nem akarok nélküle.

Ezt most nem tudom miért rakom ide, egyszerűen csak tetszik, és szerintem igaz a mai világra. Hoppá, da Vinci mikor is élt?
"While I thought that I was learning how to live,
I have been learning how to die."
/Leonardo da Vinci/

Antiszociális seggluk. Ilyen vagyok kb. Elrontottam egy kémiadogát. Kedden elaludtam. Elhagytam a kedvenc rajzolós rotringom. Tavalyhoz képest húsz másodpercet rontottam 400 méteres futáson. És egyszerűen nincs kedvem semmihez. Csak írok, írok, és már egy csomó mindent elkezdtem írni, már nem győzöm követni magam. Közben zenét hallgatok. És kábé ennyi.
Végre megint jó a gépem, szóval kockulok folyamatosan. Assassin's Creed 2, ahh. Igaz, most van oly kedves hogy bugos lett, és ez eléggé idegesít, de na. Még így is baromi jó.
Rászoktam Berci sétáltatására. Najó, ez egyrészt túlzás, másrészt gyakran inkább ő sétáltat engem. Mellékes.
Úgy érzem, hogy én vagyok az egyetlen fucking person az osztályban, aki képes elviselni Gergőt. És ez idegesít. Mert tudom, hogy szüksége lenne barátokra - és kb én vagyok az egyetlen, aki nem akarja elküldeni a picsába. De most komolyan - ilyen morci vagyok az emberiségre, és mégis én vagyok a legtoleránsabb és legbékésebb 29 gyerek közül? Vagy csak a tapasztalataim miatt van. Mert tudom milyen, mikor egy egész osztály kiközösít. Baromi szar.
Nem igazán van miről írnom. Vagy ha lenne, úgysem írnám le, höh.
Megkaparintottam Slash új szólóalbumát, az Apocalyptic Lovet, és állatira jó. De komolyan, eargasm. Az a gitár benne, ahh. Alig várom, hogy apukám megcsinálja azt a kábelt, és tudjam nyomatni erősítőről.
Ja, a bejegyzés címének megint semmi köze a szöveghez. XD Szóval, onnan jött, hogy az Assassin's Creedben vannak ilyen toronyizék, amikre fel kell mászni, és körbenézni, és ahw, állatira imádom. (Épp ez a része bugos a játéknak, lecsúszom a lécről, aminek a szélére ki kell mászni XD)
 

Minden hétfő ugyanolyan. Nem. Minden nap ugyanolyan. Kezdek merülni. Nem akarom az emberek társaságát, nem akarok beszélgetni másokkal, csak egyet szeretnék, hogy hagyjanak békén. Hagyjanak csendben kuksolni a kis zugomban, a kis világomban. Hagyjanak békén. Már ha hozzám szólnak, attól is idegesebb leszek - folyton az jut eszembe, mennyire bolond ez a világ, mennyire nem jó az emberi viselkedés.
Ideges vagyok, mert nem tudok azon segíteni, amin szeretnék. Mert átérzek mindent, tudom miről van szó, és segíteni akarok - de van amin nincs fogásom. És akkor látom, hogy azok a dolgok, amik nem stimmelnek, nem érdemlik ugyanazt, mint azok, amik csak különbözőek. Ez fog egyszer a sírba vinni. Az emberek bolondok.
Menekülök magam elől, az érzéseim elől, mert tudom, hogy valami nem kóser. Érzem, hogy valami kisiklott a neki megszabott sínről, és ezt baromira utálom. Tudok álvéleményeket mondani, tudok alkalmazkodni, le tudom magam vakarni dolgokról, de az igazi érzéseimet nem tudom megváltoztatni. Mert csak egy ember vagyok én is. És bármennyire utálom magam miatta, nem tudok olyan lenni, amilyen szeretnék lenni, mert tudom, hogy az már nem én lennék. Habár így is összeolvadtam már a maszkommal, és tessék, itt egy totál eltorzult, felemás jellem. De hé, melyik is a maszk?
Nem érzem úgy, hogy bárki is igazán közel állna hozzám. Vannak, akiket fontosnak tartok, de azt hiszem megint sikerült mindenkitől eltávolodnom. Grat, Nika. Most mondjuk sejtem, mi miatt van. De ha amiatt, akkor ez elég szánalmas. De mindegy, vannak barátaim, tudom, hogy vannak, és ők fontosak. Nem engedhetem el őket. Nem nem nem. De azért hagyjon békén mindenki egy ideig a kis világomban, hogy levedeljem ezt az életunt gúnyát.
Képes voltam másfél órán át kutyát sétáltatni, hogy egyedül lehessek. Mármint úgy egyedül, hogy emberi lények nélkül, akikkel szorosabb kapcsolatban állok. Én, meg Berci, és pár szembejövő gazdi meg kutya. Tökéletes volt. De lehetne még tökéletesebb. Erdélyben volt baromi jó - az egész országból elhúztam a seggem. Az osztálytársaim ott voltak, de minden "helyi" problémámtól megszabadulhattam egy hétre, és halálosan jó volt. Én, egy üveg sör, és pár osztálytárs. Ritka, hogy olyan jó estéim legyenek, mint amilyenek akkor voltak.
Nagyjából ott tartok, hogy menekülnék minden elől, de nincs hova. Nyugalomra vágyom, egyedüllétre, magányra. Egy kis zenére, és esetleg egy sörre, amit szép lassan elkortyolgatok egy tipical-nika típusú olvasmány mellett. Miközben nincs ott senki, egy lélek sem, maximum a macskám vagy a kutyám, és senkinek sincsenek kérdései hozzám, és senki sem vár válaszokat, és senki sem akar kommunikálni velem. Csak békén hagy. Mert most erre lenne szükségem.

'Cause I keep runnin' runnin' runnin' ... runnin' from my heart...

Ma angol órán az iskolákról és az oktatásról beszéltünk. Az angoltanárom/ofőm felolvasott egy amerikai, Magyarországon lévő iskola szabályzatából egy részt, ami az öltözködésre vonatkozik. Mi meg ültünk és hallgattuk, hogy a lányok nem festhetik a körmüket, a hajukat, csak párban hordhatnak fülbevalót és csak egy párt összesen, hogy a cipő talpvastagsága meg van szabva, hogy az öv csak bőrből lehet, hogy az inget be kell tűrni... és én elégedetten néztem a kék körmeimre, ami kivirít a sok fekete cuccom közül, és büszke voltam, hogy szabad vagyok. Büszke voltam, hogy a szüleim nem fizetnek évente legalább hárommilliót azért, hogy egy ügyvédnek neveljenek. Aztán szóbajött az angliai Eton nevezetű iskola, és a tanárnő elmondta, hogy oda a leggazdagabbak járnak, hogy a vezetők, miniszterek, onnan kerülnek ki. És hirtelen nem csak fetrengtem a padon, hanem felültem, és belegondoltam. Hogy az ilyen iskolákból jönnek azok, akik mindent irányítanak. Őket erre nevelik. Kicsit leesett az állam.
Mindig is mondogattam, hogy a dolgokat fentről valaki irányítja, egy ember, nem isten, csak valami gazdag faszi. Nos. Lehet, hogy többen vannak. De vannak. Gondoljunk bele - onnan jutnak ki az irányítók, őket ennek nevelik. A szüleik vagyonokat fizetnek. Mi a pokol? Ez komolyan az igazság? Keserű kacajt kell hallatnom, ha arra gondolok, hogy igazam volt. Mennyi az esélye, hogy egy olyasmi senkiházi, mint én, bármit is elérjen, ha egyszer csak a Veres Péterbe járok? Tudatosult bennem, hogy hogyan zajlik ez az egész. Aki gazdag, az is marad. Aki gazdag, irányít. Ördögi kör - a szegények nem juthatnak magasra, mert nincs pénzük arra, hogy vezetőt neveltessenek a gyerekeikből. Egy egyszerű gyerekre egy névtelen iskolából nem fognak felfigyelni. Ez a kapitalizmus rendszere, körforgása. Mérgezett egy rendszer. Akármiféle egyenlőségről lehet beszélni, baromság. A gazdagoké a világ. Mi meg ülhetünk és nézhetjük, ahogy az övék. Várhatjuk, ami sosem lesz a miénk, egy rácson kívülről.
Pénz, pénz, pénz. Gazdagság. Uralom. Hatalom. Összefüggenek ebben koszos világban. Megpróbálhatod megkaparintani - nem lesz sok sikered. Ezeket csak elveszíteni lehet. Ha nem vagy a jogos örököse, nem lehet a tiéd. Mindenkit nevelnek valamivé, és ha te egy szegény családból jössz, egy szegény iskolába mész, egy névtelen helyről jössz, semmit sem érsz el. Lehet lökni itt a rizsát művészekről. Ugyanmár. Senki sem fog olyan magasra jutni, mint azok, akiknek már el van döntve a sorsa.
Nevettem magamban és azt mondtam, hogy oké. Engem valahova a társadalom aljára szántak. Kizárólag ezért fogok seggbebillenteni minden sznobot, akik azt hiszik - talán jól -, hogy övék a világ. Bizonyítási vágyat érzek, hogy megmutassam, rohadtul de nem hagyom ezt ennyiben. Talán úgy fogok meghalni, hogy elbuktam, hogy elbasztam az életem egy holtnak bélyegzett küldetésen, ami sosem született meg igazán. Nincsenek pontos terveim, csak hogy tanulok, aztán megmutatom, hogy mi a helyzet. Nincs szupererőm, és az egyetlen dolog, ami mellettem áll, az az akaratom, de pont én pont nem fogok beletörődni, hogy pár dúsgazdag segglyuk irányítson, mert őket "erre nevelték". Engem is nevelt valamire az élet, és az nem más, mint hogy ne adjam fel, és ne hagyjam, hogy mások lenézzenek és kigúnyoljanak. Remélem egyszer ezek a magasrendű lények majd fintorognak és undorral reagálnak a nevemre. Vigyorogni fogok válaszképp. Nem a hatalmam miatt - az nem lesz, én nem vagyok gazdag. Csak mert én a saját álmaimat valósítom meg, amikben nem szerepel a kapitalizmus.

Óóóh, nem kell megijedni, csak Erdélybe megyek. Nyolc napra. Tehát egy jó darabig most nem kaptok blogot. Remélem azért a látogatottságom nem megy le mínuszba mert awww olyan szép az a tíz feletti. xDDD De igazából mindegy, nem hinném, hogy ez a lényeg egy blog működésében. :) Szóval legalább nyolc napig nem írok, de kicsi esélyt látok rá, hogy én jövőhét vasárnap este azzal kezdem a hazaérést, hogy ide felsunnyogok. Bocsánat, ha most összetörtem néhány szívet. xD Addig is ömm... nos, nem tudom, élvezzétek a magányt, és hogy nem lököm itt nektek a baromságaimat. :DDD Fuhh, fárasztó egy tanulmányi kirándulás lesz ez az ofőmet ismerve. Sok sikert magamnak a túléléshez. XD
Addig élvezzétek Marilyn Manson muzsikáját. Szerintem haláli ijesztő a pali, de a zenét azért szeretem. xD