Egyre több apró problémát teremtettem magamnak, súlyokat pakoltam a saját vállamra, csak hogy ezt az egyet elnyomjam. Rengeteget panaszkodtam mostanában, mindet a semmiért. Félelemből. Hogy ha minden szép lesz, és nincs semmi probléma amire koncentrálhatnék, ez visszatér. De el setűnt. Akármit csinálhatok, akárhány szarságot kitalálhatok, ez nem tűnik el. Nem tudom megoldani meneküléssel. Gyenge vagyok hozzá, és ezért még többet szenvedek tőle.
Ideje lenne elgondolkoznom, mit rontottam el. Ideje lenne szembenéznem vele. De hogy tudok megoldani valamit, aminek én csak elszenvedője vagyok, nem konkrét résztvevője? Robbanjak be oda, ahol semmi keresnivalóm, mint jegesmedve a sivatagba? Elérnék bármit is? Vagy üljek, kussoljak és csendben sirassam magam? Egyik sem tűnik igazán célravezetőnek. Szopás, mikor amiatt szenvedsz, mert valaki nem tudja irányítani az életét és helyrehozni amit elbaszott. Hogy tudnám én megoldani, ha neki magának sem megy, folyamatos segítséggel sem?
És megint ugyanott tartok, mint két éve. Ki akarom tisztítani a fejem, meg akarok szüntetni magam körül mindent. Ha így folytatom, megint összetörök valakit, vagy valakiket, vagy mindkettő. Képtelen vagyok normális szociális életre. Nem akarok tanulni se, pedig kedden és szerdán 5-6 dogát írok, ezek közül csak egy az, ami mindegy hogy sikerül, mert már megvan az évvégi jegyem - az összes többitől függ, hogy mi lesz. Szóval bele kéne húznom. Főleg ha még angolból is felelni szeretnék mindemellé.
Szánalmasnak érzem magam, de belül visítok, szól a kisharang, hogy Martin-Martin. Nagyon keveset beszéltünk, amióta gimisek vagyunk és elváltak útjaink, de egyre jobban érzem, hogy szükségem van rá. Szükségem van a közös hülyéskedésre, a baromságaira, a favicceire, a Dr.Campes őrültségünkre, és szükségem van valakire, aki azt mondja, hogy hozzá bármikor mehetek. Aztán ha vinnyogok a fölösleges szarságaimról, azt mondja, hogy hülye vagyok, és a kezembe nyomja a GH-gitárt, hogy akkor most toljunk egy kis Metallicát. Van egy legjobb barátom, akit megpróbáltam elfelejteni, mert messze lakik, mert bonyolult találkozni, de nem sikerült. Martin volt az, aki megtanított élni, és most nem akarok nélküle.

Ezt most nem tudom miért rakom ide, egyszerűen csak tetszik, és szerintem igaz a mai világra. Hoppá, da Vinci mikor is élt?
"While I thought that I was learning how to live,
I have been learning how to die."
/Leonardo da Vinci/