Imádom, mikor azt mondják az idősebbek, hogy a tinédzserek csak nyafognak, hogy nekik még nem is lehet nehéz az életük. What? Ez komoly?
Csak azért, mert amikor ők iskolába jártak, teljesen más problémákkal küzdöttek az emberek, nem azt jelenti, hogy nekem nem lehet szar. Az, hogy ő nem négykor vagy utána ért haza, és hogy neki nem kellett utána órákon át szenvedni a köbgyökkel aztán a stilisztikával majd megírnia egy fene tudja milyen hosszú angol fogalmazást, nem azt jelenti, hogy én ugyanúgy élek.
Az, hogy neki nem kellett azzal a tudattal felnőnie, hogy ha Ő és a korosztálya nem tesz valamit, akkor összeomlik a társadalom, mert az emberiség leszipolyozza a Föld készleteit, nem azt jelenti, hogy én is úgy növök fel.
Az, hogy neki a szocializmusban kellett felnőnie, nem azt jelenti, hogy én is azt teszem. Mert ez a világ rohadtul más. Itt versengés van, itt csak a legjobb kezdhet valamit, itt vannak az idióta fiatalok akik a könnyű életet választják (és akiket szintén fikáznak) és vannak a sznob stréberek, mint én, akik az álmaikért megpróbálják kidolgozni a lelküket.
That's what I'm doing. Felkelek hat húszkor, bemegyek a suliba, ott rohadok negyed háromig vagy kereken háromig, közben öt perc alatt kell megebédelnem a moslékból amit vagyonokért elém tolnak, kb négyre hazaérek, és utána még szenvedek két órát azzal, hogy az írásbeli házimat megcsináljam. És akkor még nem tanultam. Azt nem is szoktam, mert nincs rá időm. Hatkor letoszom a seggem a gép elé, és mit csinálok? Projekteket az iskolába.
Nem szórakozom. Tanulok. Again. És nincs egy büdös percem arra hogy levegőt vegyek.
Tegnap is iskola volt, és ma is indulhatok be az iskolába egy óra múlva, mert osztálypróba van. Egy újabb idiótaság, amit az iskola a vállunkra rakott, de legyünk hálásak, mert "az iskola annyi mindent tett értünk, és most ennyit kér cserébe". I'm so happy and grateful.
Mint valami zombi megyek ide-oda, nem fog az agyam, tulajdonképpen teljesen felesleges, mert csak lejegyzetelem az anyagot, megérteni nem tudom ilyen fáradtam. Ó, én lefekszem ám tízkor! Csak utána még vergődöm fél kettőig mert stresszes vagyok, és én stresszesen nem tudok aludni. Hétvégém az nincsen, vagy ha netán valami csoda folytán van egy napom, akkor nem tudok aludni, mert éjfél után van mire valamiféle alvó állapotot produkál a szervezetem, és kilenckor felkelek - esetleg arra, hogy öcsém a szobánkban társalog a barátocskáival skype-on, és képtelen felfogni, hogy legalább tizenegyik várhatna, mert én kibaszottul. fáradt. vagyok. Who cares. Nobody.
Ezek a túlstresszelt pillanatok kb az egyetlenek, mikor úgy csinálok mint a legtbb normális ember. Mármint amit én látok hogy átlagos. Szóval na. Vinnyogok, panaszkodok, mindenféle érzelmeket mutatok amiket nem szoktam, mindenféle vallomásokat teszek, szétkürtölöm a faszságaim és sírni van kedvem pedig semmi sem történik.
És minden szarság rámhárul, mert mindenkinek lehet rossz, csak nekem nem, és én úgyis mindent megcsinálok amit kell. Mert nekem tökéletes a családom és jaj de jó anyukám van, és jaj de jó olyan okos vagyok és nekem van lelki erőm minderre.
NINCS. A családom el van baszva, csak nem beszélek róla, mert én nem vagyok akkora nyafogós fasz hogy csak az jöjjön ki a számon hogy mennyire utálom anyám/apám. Fáradt vagyok, nem fog az agyam, nem vagyok okos csak megpróbálom, ellentétben sokakkal, akik le se szarják.
Jaj, és most miért is panaszkodom? Hiszen én vállaltam el.
Azt panaszkodom, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy elérjem a céljaim az életemben, hogy én több legyek mint egy senki, hogy helyrerakjam ezt a szarkupacot NEKTEK, emberek, mert ti tosztok rá és eszetekbe se jut a megoldás.
És most nehogy bárki ide merje lökni, hogy az emberiség ilyen és megváltoztathatatlan és normális hogy kiirtunk mindent mert hogy Darwin és mi vagyunk az erősek és shit. Mert pofánbaszom.
Arrogáns pöcs vagyok, de én legalább átlátok néhány szarságot amit mások nem, csak azt hiszik hogy. Ja, megintcsak arrogáns pöcs vagyok, de én tudom hogy nekem van igazam, és tudom hogy tudok változtatni, mert bak vagyok, mert INTJ, mert erős vagyok és emellett én elköteleztem magam.
Fuck this. Néha dobok egy hátast azon hogy milyen kicsavart elmém van. Tudom, én vagyok a perfect girl a perfect familyvel, nekem nem is lehet rossz. De azért a legtöbben csak lesnétek ha tudnátok. Mindazt amit elrejtek. Mindazt ami a legjobban pánikba ejt.
De dobáljatok még a vállamra egy kis sújt és felelősséget, hát totálisan mindegy, én úgy is bírom.
 

Oké, tudom, várom a kövezést és a kiátkozást. Baromi ritkán írok. De nincs se időm, se lelki erőm (talán inkább utóbbi). Mert a gimi engem komolyan kinyír. Igazából nem is tanulok annyit mint kéne, de hát hazaérek fél ötre, akkor már francnak van kedve hétig-nyolcig ülni a seggén és tanulni. Ami miatt tépkedem a hajam, hogy csomó sztoriötletem van, de egyszerűen nincs időm írni őket. Folyton tanulni kell valamit vagy készülni kell valamire vagy próbám van vagy ez van vagy az van. Hátpöcsöm. Mindegy.
Szóvalhát tudom, nem igazán jön össze a rendszeres blogolás, bocsika. Így jártatok. Nem tudok többet adni, kidolgozom a belem a suliban és így is tök gyökszi vagyok.
Olvasni is sokat akarok, arra sincs időm, hahaha. Good. Meg most is mennem kéne. Jaj, istenkém, csak az őszi szünetben legyen kegyelem!
Hivatalosan is köszönöm minden internetbarátocskámnak meg egyéb barátocskámnak hogy életben tart ezekben a kegyetlen, szörnyű időkben. És köszönöm Shadownak, aki bár nem látja, meg ha látná se értené azon okból, hogy nem beszéli fennséges anyanyelvem, de azért köszönöm neki is. Most hogy ezt ilyen szépen megfogalmaztamömm. Höhö. Nincs semmi több. Nem tudok mit mondani.
Ja, de mégis! Szombaton iskola kereteken belül holokauszt múzeumba megyünk. Insane vagyok, de én is erre szavaztam. Nevezzetek hibbantnak meg mániákusnak meg blabla, igazatok van, de olyan rég voltam kiborulva második világháborús cuccon, hogy már szükségem van rá. Szeretek dühös lenni, mert az a legintenzívebb érzelmem, ha csak átmeneti is. Mármint vanna dolgok amik miatt folyton dühös vagyok, de nem mindig olyan hevesen. A holokauszt viszont mindig előhoz belőlem egyfajta elsöprő gyűlöletet és dühöt, és minden mást eltöröl belőlem. Oké, lehet nem egészséges, de valahogy... kitisztít? Ez nem a megfelelő szó, de nincs rá olyan ami létezik és ismerem is, szóval maradjunk ennél.
Elküldhettek pszichológushoz, nem fogok megsértődni.
Have a nice day, my dear readers. Várjunk csak, vannak még olvasóim? XDD

Ja, és kaptok egy ilyet, mert imádom azt a sort, hogy "your sick twisted smile". Ne kérdezze senki, hogy miért.

Két férfi birkózott egymással a szakadék szélén, egyikük nem volt túl magas, barna hajú, enyhén izmos, a másik pedig hosszú végtagokkal rendelkezett, ápolt, hosszú szőke fürtjei a vállát csapdosták a heves harcban. Az első felülkerekedni látszott a másikon, de a szőke csak nem adta fel, küzdött minden erejével, hisz mi mást tehetett volna? Neki azt mondták, csak ezt az utat választhatja, mivel a másik nincs is ott, talán csak ostoba, hogy egyáltalán felmerült benne a létezése.
Körülöttük egyre nagyobb tömeg gyűlt össze, s a nézők legtöbbje értelmetlen pislogással jutalmazta a jelenetet. A maradék heves vitát folytatott arról, hogy a barna, vagy a szőke az erősebb, és ebből adódóan melyikük fog győzni.
A szőke férfi cipője azonban váratlanul megcsúszott a talajon, és tulajdonosa egyensúlyát vesztve lezuhant a szakadék széléről a mélybe. Döbbent csönd támadt. A barnahajú a függőleges fal széléhez lépett, hogy lepillanthasson, majd visszavonult a biztonságba.
- Né’ már, lelökte! – szólalt meg hirtelen valaki a tömegben. Az embersereg egyként mozdulva a szakadékhoz szaladt és kutató tekintettel vizslatta az eredményt, pontosabban a semmit.
- Lelökte!
- Leesett!
- Meghalt!
- Gyilkos, kapjuk el!
- Jó, lökjük le!
Azonban senki sem lépett ki a tömegből cselekedni, mind csak álltak és bámultak. Végül egy nő erőt vett magán, kiszúrta a legközelebbi szőke férfit és lelökte a szakadékba, egyenesen előde után. A barna hajú férfi most először szólalt meg, szemöldökét felvonva, cinikus hangon:
- Szerintem élvezte.
A tömeg morajlani kezdett.
- Biztos élvezte.
- Jó lehet lezuhanni.
- Milyen érdekes is lehet, ahogy az adrenalin végigárad bennünk!
- Egyszer kipróbálnám.
Pillanatokon belül tumultus alakult ki a szakadék szélén, az emberek tolongtak a minél jobb helyekért. Páran előbb lezuhantak a tervezetnél, majd még többen követték őket, ezúttal már szánt szándékkal.
- Sikítani is kell! – kiáltotta egy férfi, majd a mélybe vetette magát egy magas, nőies sikollyal.
- Igen, sikítani jó!
- Sikítsunk is! – visszhangozta a tömeg.
Emberek százai zuhantak a mélybe sikoltozva, egy idő után már kalimpálva is, majd egymásba kapaszkodva, újabb és újabb ötletek nyomán. Csupán a lábnyomaik maradtak utánuk emlékként a szakadék szélén. A barna hajú férfi összevont szemöldökkel tanulmányozta a történéseket, mielőtt az ott lévők mind eltűntek volna egy-egy sikoly kíséretében.
A szél cibálta a dzsekijét, ahogy ott állt, immár egyedül, a szakadék tetején. Végül horkantva felnevetett, és még mindig az arcán ülő méltatlan döbbenettel sarkon fordult, és elindult hazafelé.

Várom a kövezést, arcra pacsikat meg egyebeket. Igen, alig vagyok mostanában. Bocsánat de... egyszerűen nem tudok miről írni. Ha valamiről lenne, vagy túl lusta vagyok hozzá, vagy leírom a frissen nyílt angol blogomba, amit hahaha gonosz vagyok és megtartok magamnak. Igazából csak béna vagyok és tudom hogy tele van hibákkal és amúgy sem akarom hogy mindenki ismerje és... na.
A helyzet az, hogy még mindig utálom a rasszistákat, a meleggyűlölőket és a társadalmat. Tapsi-tapsi, tudom, mondjak valami újat. Nem mondok. 
Rákattantam az angol nyelvre. Nem az angolórákra, nem, magára a nyelvre. Lassan egy éve, hogy elkezdtem angolul olvasni, és ott tartok, hogy magyarul már majdnemhogy nehezemre esik. Legalábbis a szórakoztató irodalmat tekintve. Most is a suliban kitettek pár könyvet a könyvtár elé ami már nem kell oda, és el lehetett őket szabadon vinni, és én találtam egy Twentieth Century American Poetry című igen vastag könyvet, amelyen ugyan rajta van magyarul is a cím, de egy büdös szó nincs benne magyarul. Úgyhogy hazahpztam. És imádom és többé-kevésbé (inkább többé) értem is. És amúgy folyamatosan angolul gondolkodom meg félig angolul beszélek meg minden.
Ja, és csetelek egy amerikai csajjal. És odavagyok érte. A csajért is meg azért, hogy csetelhetek vele. Az Amerika-utálók most fogják be a szájukat vagy ne is olvassák. Mert ő igenis intelligens és baromi kedves. És szépen beszéli az angolt (oké, csak írásban láttam eddig, de az alapján így van) és imádom az írásait (mert amúgy úgy ismertem meg, hogy a kedvenc fanfic íróm, és hát elég érdekes ahogy végül sikerült contactolnom vele. Az egész tök véletlen volt, de imádom a végeredményt). És megértő és vannak bennünk csomó közös és... miért él Amerikában? ;_; Az még nem is zavar hogy 22 éves. Oké, úgy viselkedem, mint valami rossz, szerelmes fangirl. XD Ohh wait maybe I am.
Whatever. Elkezdődött a suli és már most nehéz. Meg fogok halni tizedikben. De mindegy, who needs crazy Nika? Argh, sokat kéne tanulnom. Ráadásul cseszegetve vagyunk mi (mi = erősebb angol csoport), hogy ez az utolsó év hogy előrehozottat tehetünk és le kell tennünk a középfokú érettségit. És az van mondva nekünk, hogy nem tudunk pöcsömet se és így nem fog menni. Nem pont így, de ez a lényeg. Remélem meg fog lepődni ha lerakom vagy valami. Mert én tudom hogy faszántos vagyok, ha nem is látszik rajtam annyira. Az elmúlt évben rengeteget, elmondhatatlanul sokat fejlődtem, és ha ezt fenntartom, akkor simán menni fog, bárki bármit is mond. Az emelt szintű miatt lehet hogy még paráznék is. A középszintűt le kell tudnom tenni. Ha már a crushom csetpajtim is megmondta, hogy ne aggódjak már folyton a shitty angoltudásom miatt, mert szebben beszélem a nyelvet mint néhány people aki actually live Amerikában. Tudom hogy ez érettségin senkit sem fog érdekelni, de azt is tudom hogy én meg nyomás alatt jobban dolgozom és menni fog és remélem ezúttal rendesen beszélni is tudni fogok.
Na most megint csacsogtam egy sort lényegtelen dolgokról. És bocsánat az angolul nem tudóknak azért, hogy a half-English dumámmal nyomulok. Úgy értem, fél-angol.
Ezt a számot meg hallgassátok meg, valamiért olvadok tőle... főleg ha a szövegre is figyelek. *sóhaj*

Őszintén, mostanában nincs semmi normális amiről blogolhatnék. De valamit azért kéne írnom.

Rendet raktam az asztalomon.Tényleg rendet. Évek óta nem volt rajta ilyen tisztaság és rend. Három napig tartott, de a 

jelenlegi helyzet alapján le tudok ülni hozzá meg ilyen fölösleges, asztalokhoz nem méltó dolgokat tudok csinálni rajta, mint például a rajzolás és hamarosan a leckeírás. Nem tudom meddig fog tartani ez a rend, magamat ismerve nem túl sokáig, heh. De mindegy is, a lényeg, hogy megcsináltam. Suli előtt mindig van egy ilyen rohamom, általában nem ilyen... elsöprő, de azért valami rendfélét szokásom csinálni. Aztán mindig kupi lesz megint. xD Oww kicsit félek a sulitól. Mármint nem félek csak... izgulok miatta. Már várom kicsit, de hamar elment a nyár. A tizedik nehezebb lesz mint a kilencedik volt, vizsgáim lesznek (ráadásul az egyik töri pff), szakkörökre fogok járni (ha minden igaz, akkor biosz, kémia és irodalom), és egyre jobban aggódom az olasz miatt, mert nyáron bele sem kukkatontam (ahogy semmi másba se XD) és olyan béna vagyok belőle hogy ihaj. Na de majd lesz valami, maximum majd abból is járok szakkörre hogy gyakoroljak és legalább a négyesem meglegyen. Na mindegy.

Pénteken kettőre van időpontom a fodrásznál, hah! Vééégreee!!! Megnőtt annyira a hajam, hogy a levágott rész legyen 44 centi oh my god, nagyon örülök neki. Szóval megveszik a hajam és nyomatnak nekem egy menő frizurát, ami remélhetőleg olyan lesz, mint amit a képen megálmodtam. A megrajzolásban segített egy deviantartos kép is, ami már nem tudom hogy hol van. De szóval valami ilyesmit akarok. És nagyon remélem, hogy sikerül megcsinálniuk. Áhh. Már nagyon unom a hosszú hajam. >.< Tiszta macera, és idegesít, és összefújja a szél, és kifésülöm és öt perc múlva kócos, és argh. Fuhh. Alig várom, hogy megszabaduljak tőle.