Yüf, ez a te hibád... :D De ez akkor is jó szám, és szép, és szeretem, és egész nap ez megy a fejemben (ha nem épp a For your entertainment). What do you want from me?

ui.: Mostanában nem vagyok valami fényesen. Nem tudom miért. Valami gáz van velem asszem. Kicsit olyan... labilisnak érzem magam.

Ömm, hát eléggé elmaradoznak a blogok. Ez azért van, mert teljes mértékben belemerülök az alkotásba. Elkezdtem mangát rajzolni. Szerintem elég béna vagyok, de majd csak fejlődöm. :D Legalábbis nagyon remélem, mert elköltöttem rá vagy kétezret, hogy megfelelő eszközeim legyenek. XDDD Ezek után elvárnám magamtól, hogy legyen valami.
Ééés végeztem a fanfictionömmel. Igen-igen, teljesen, az epilógussal is. Már csak fel kell tölteni. Tökéletes hepiend. Nem túl nyálas. Túl yaoi. Igen, sikerült összehoznom két palit. XD Bocsánat eme vétkemért, dehát vannak olyan teljes mértékben elfajult és őrült egyedek, akiknek ez tetszik. És én one vagyok közülük. És hát alkottam hetvenkilenc oldalt. Nem lett rossz. Az tetszik, hogy ha beleolvasok az elejébe meg a végébe, jól látható a fejlődésem. És ez jó. Mert ez kell. Az új világ istenének szüksége van erre a skillre. Szóval most öröm és boldogság van.
Mmh, igazából nem nagyon van miről beszélnem. Survive van minden nap az iskolában. Meg nem igazán tudok aludni. Valahogy rám tört az álmatlanság, és ez elég rossz. Megömm, visszatértek a félelmeim. Ez sokkal rosszabb.

Amúgy: csak én érzem, hogy lesz valami, vagy netán ti is? Oké, tudom, van egy enyhe paranoiám, de komolyan rossz előérzetem van. Valami olyan, ami sürget, hogy valamit kezdjek, készüljek fel. Készülök én, csak nem tudom mire. Vagyis de, egy valamit vágok: egészen borzalmas lesz. Legalábbis ezt súgják a megérzéseim.



ui.: Ja, amúgy kedves RockChickünk sikeresen belepottyant a szörnyen ragacsos és alantas "szerelem" nevezetű dologba. Fuck yea. Ilyet se tettem több, mint egy éve. XD
 

Lassan két éve, hogy túl vagyok azon a borzalmas augusztuson. Életem legrosszabb nyarán. Azok közül, amikre emlékszem is, azon sírtam a legtöbbet. Akkor minden fájt. Akkor éreztem először, hogy el akarok húzni itthonról. A saját otthonomból. És ez borzalmas volt.
Vannak pillanatok az életünkben, amikről nem beszélünk. Amit megőrzünk magunknak, mert annyira mocskosak. Talán nem is mi követtük el. Mégis bűnösnek érezzük magunkat más tettei miatt. Ilyen érzés, mikor nem tiszta egy család. Egy olyan koszt kapsz, amit nem kértél, amit nem te csináltál, és soha nem tudod lemosni magadról. Nem tudod eldobni. A nevedtől talán megválhatsz, de az emlékek örökre belevésődnek a lelkedbe. Nincs menekülés.
Nem, nem olyan nagy dolog. Tulajdonképpen... egészen átlagos, ha a mai világot vesszük alapul. De sikerült összetörni bennem valamit ezzel. Valamit, amiben hittem. És igazából ez fájt.
El tudjátok képzelni, hogy milyen, mikor tizennégy és fél éven át kitartóan hisztek valamiben? Azt gondoljátok, hogy vannak hullámvölgyek, mikor az a valami nem olyan szép, de aztán minden helyrejön. Mert a vitákat le lehet zárni bocsánatkéréssel, lehet arra hivatkozni, hogy indulatból mondtunk dolgokat. De a tettek nem olyanok, mint a szavak. Azok ott vannak. Azok ott maradnak. Azokat nagyon, nagyon nehéz eltörölni az emlékezetből. A szavakkal is lehet fájdalmat okozni... de azok könnyebben megbocsáthatók. Az emberek nagyszájúak.
De én több, mint tíz évig hittem. Igazán hittem valamiben. Egy szép dologban. Talán naivnak is mondható. Valami olyasmi, amire néhányan még gondolnak a család szó alatt. Bennem... egyetlen perc alatt összetört apró darabokra a kép, amit a "család" szóhoz társítottam. Azt hittem, hogy egy szép dolog, hogy csupa pozitív dolog jellemzi. De már csak egy széthullott emberkupacot láttam helyette. És nem tudtam felfogni. Nem tudtam elhinni, hogy ez megtörténhet. Hogy velem, az okos, ügyes, kedves kislánnyal ilyen megtörténhet. Hogy engem, aki mindig szerencsés, ilyen dolog érjen. Pedig csak megérintett a világ. Megérintett a társadalom mocska. És félek, hogy sose tudom lemosni.
Azóta nem beszélgetek a tárgyaimmal, nem hiszek a szekrényemben lévő átjáróban, nem várom a levelet a Roxfortból, nem látok mindent rózsaszínben és nem olvasok szerelmes regényeket. Mert összetört az a színes világ, ami bennem volt. Mondhatjátok, hogy "de Nika, te nagyon naiv vagy most is", de nem ismertétek azt a Nikát. Azt, aki nevetett, azt, aki egy keserű mosollyal letudta, mikor egy egész osztály kiközösítette egy pletyka miatt. Azt a Nikát, aki színes szoknyákat vett föl, és egész nap egy szép világ gondolata töltötte be a fejét.
Ez a Nika ahhoz a Nikához képest sötét, magányos, antiszociális, és nem hisz. Az egyetlen hit, ami megmaradt benne, az, hogy megvalósítja a céljait. Semmi több. Semmi szép. Viszont meggyőződésé vált, hogy a társadalom egy mocskos, eltorzult emberhalmaz.
Igen, bunkó vagyok, hogy ennyi miatt mindenkit elítélek. De ti mit tennétek? Ha tizennégy éven át élnétek valamiben, és az hirtelen összetörne. És mindenki próbálná elhitetni veled, hogy nem, ez még menthető, de te rohadtul de tudod, hogy mi zajlik valójában. Mindig meghallasz pár dolgot, amit nem kéne. Mindig tudod, hogy ez már el van rontva. Javíthatatlan.
És akármennyit mosolyogsz, akármit is mutatsz... nem vagy vidám. Nincs meg benned már a felhőtlen boldogság. Véget ért a gyerekkorod. És nincs tovább. Fel kellett nőnöd, pedig még nem értél meg rá. El kell viselned egy olyan terhet, amitől óvnak. Úgy csinálsz, mintha nem cipelnéd, mintha egyenesen ki tudnál állni az emberek elé, de valójában... összegörnyedsz... egy olyan súly alatt, amiről sosem gondoltad, hogy létezik.

"Azóta feketében járunk. Gyászoljuk a jövőt."
 

Nincs kedvem felkelni. Fáradt vagyok. Napok óta nem tudok aludni valami miatt, pedig a szemeim le akarnak csukódni. De mégis csak vergődöm az ágyban. Nem akarok iskolába menni.
Aztán mégis kimászom, összeszedem magam, és elindulok. És végülis alkotok valamit. A kémia szörnyedelmet még nem kaptam meg a dogára. Irodalomból meglepi dogát írtunk. Matekból meg elmaradt a beígért doli. Helyette szerdán írunk kettőt. Meg holnap ugye nulladik óra úszás.
Valahogy nincs kedvem hozzá. Aludni akarok. All day. De mindegy. Végül is amit muszáj azt muszáj. Aztán most rágyúrok egy kicsit a tanulmányokra, kijavítom a minden bizonnyal borzalmasan sikerült kémiát, és... és aztán megyek könyörögni anyukámékhoz. Gyhajj. Engedjenek el engedjenek el engedjenek el... *kántál*
Waha, nem, ez nem az a pillanat, mikor megállhatok. :D Bolond leszek megtorpanni. Majd alszom hétvégén. xD
 

Volt már veletek, hogy néhány dolgot igazán ki akartatok mondani? Hogy csendben szenvedtek, és vártátok a pillanatot, amikor vége sikerül kinyögni azt a pár fránya szót.
Csak azért nem sikerül kinyögni, mert túl kedvesek vagytok. Mert képtelenek vagytok megbántani bárkit is. Képtelenek vagytok fájdalmat okozni... hisz az olyan rossz érzés, nem?
Eleget szenvedtem hozzá, elégszer bántottak meg, hogy tudjam: de. Kibaszottul fáj. És én nem akarok megbántani senkit. Nekem talán még rosszabb érzés is lenne. Igen, iszonyat gátlásos vagyok, de a pozitív érzéseimen kívül kb semmit sem tudok megfelelően kifejezni. Mert fáj kimutatnom. Csak még nagyobb szenvedés, ha a külvilág látja és mindenhol rossz lesz a hangulat miattam. Ezért mindig elfojtom a negatív érzéseim. És mindenki vidám lánynak lát. Lehet mondani, hogy jaj ez milyen egészségtelen, de higgyétek el, hogy nem érdekel.
Mégis hogy mondhatnék valami rosszat egy olyan embernek, akivel jóban vagyok, adott esetben szeretem is vagy barátok vagyunk, etc.? Képtelen vagyok rá. Akármennyire is idegesít valami, ha nem tudom elmondani. És kínoz a gondolat, hogy ha elmondanám, akkor mi van, ha zokon venné? Nem is, ami rosszabb, ha úgy értené, hogy meg akarom változtatni. Utálom, mikor valaki meg akar változtatni egy barátot. Utálom, mikor valaki meg akar változtatni engem. Hogy tehetném ezt mással? Nincs jogom hozzá. Nincs jogom megbántani valakit az igazsággal... vagy kérdőjelet tegyek a végére?
Megfogadtam, hogy őszinte leszek. Ehhez képest? Nem tudom megmondani a véleményem. Nem ilyen vagyok. Nem tudok rosszat mondani másokról... a szemükbe... látni, hogy lerombolom a pillanatnyi örömeik, a büszkeségük. Nem tudok rombolni. Akkor sem, ha új építményre lenne szükség... semmiféle munkát, küzdelmet nem tudok lerombolni. Pedig talán szükséges lenne. Talán meg kéne mondanom.
Egy dolgot tudok, hogy ha megmondom, nagy valószínűséggel megint elveszítek valakit. Nem tudom, mi lenne rosszabb: az ő fájdalma, vagy a sajátom? Vajon kibírnám még egy ember elveszítését? Végül is hogy ne bírnám. Dunába nem vetném magam. Szóval kibírnám. Nem halnék bele.
Csak nem akarom. Motivációk küzdenek bennem. De igazából mindegy. Ígyis úgyis el fogom veszíteni. Senkit se tudok megtartani. Legbelül azért mégiscsak egy introvertált kis kosz vagyok. Egy félrecsúszás a szociális életben... a társadalomban.
De utálok elveszíteni barátokat. Akármilyenek is.