Lassan két éve, hogy túl vagyok azon a borzalmas augusztuson. Életem legrosszabb nyarán. Azok közül, amikre emlékszem is, azon sírtam a legtöbbet. Akkor minden fájt. Akkor éreztem először, hogy el akarok húzni itthonról. A saját otthonomból. És ez borzalmas volt.
Vannak pillanatok az életünkben, amikről nem beszélünk. Amit megőrzünk magunknak, mert annyira mocskosak. Talán nem is mi követtük el. Mégis bűnösnek érezzük magunkat más tettei miatt. Ilyen érzés, mikor nem tiszta egy család. Egy olyan koszt kapsz, amit nem kértél, amit nem te csináltál, és soha nem tudod lemosni magadról. Nem tudod eldobni. A nevedtől talán megválhatsz, de az emlékek örökre belevésődnek a lelkedbe. Nincs menekülés.
Nem, nem olyan nagy dolog. Tulajdonképpen... egészen átlagos, ha a mai világot vesszük alapul. De sikerült összetörni bennem valamit ezzel. Valamit, amiben hittem. És igazából ez fájt.
El tudjátok képzelni, hogy milyen, mikor tizennégy és fél éven át kitartóan hisztek valamiben? Azt gondoljátok, hogy vannak hullámvölgyek, mikor az a valami nem olyan szép, de aztán minden helyrejön. Mert a vitákat le lehet zárni bocsánatkéréssel, lehet arra hivatkozni, hogy indulatból mondtunk dolgokat. De a tettek nem olyanok, mint a szavak. Azok ott vannak. Azok ott maradnak. Azokat nagyon, nagyon nehéz eltörölni az emlékezetből. A szavakkal is lehet fájdalmat okozni... de azok könnyebben megbocsáthatók. Az emberek nagyszájúak.
De én több, mint tíz évig hittem. Igazán hittem valamiben. Egy szép dologban. Talán naivnak is mondható. Valami olyasmi, amire néhányan még gondolnak a család szó alatt. Bennem... egyetlen perc alatt összetört apró darabokra a kép, amit a "család" szóhoz társítottam. Azt hittem, hogy egy szép dolog, hogy csupa pozitív dolog jellemzi. De már csak egy széthullott emberkupacot láttam helyette. És nem tudtam felfogni. Nem tudtam elhinni, hogy ez megtörténhet. Hogy velem, az okos, ügyes, kedves kislánnyal ilyen megtörténhet. Hogy engem, aki mindig szerencsés, ilyen dolog érjen. Pedig csak megérintett a világ. Megérintett a társadalom mocska. És félek, hogy sose tudom lemosni.
Azóta nem beszélgetek a tárgyaimmal, nem hiszek a szekrényemben lévő átjáróban, nem várom a levelet a Roxfortból, nem látok mindent rózsaszínben és nem olvasok szerelmes regényeket. Mert összetört az a színes világ, ami bennem volt. Mondhatjátok, hogy "de Nika, te nagyon naiv vagy most is", de nem ismertétek azt a Nikát. Azt, aki nevetett, azt, aki egy keserű mosollyal letudta, mikor egy egész osztály kiközösítette egy pletyka miatt. Azt a Nikát, aki színes szoknyákat vett föl, és egész nap egy szép világ gondolata töltötte be a fejét.
Ez a Nika ahhoz a Nikához képest sötét, magányos, antiszociális, és nem hisz. Az egyetlen hit, ami megmaradt benne, az, hogy megvalósítja a céljait. Semmi több. Semmi szép. Viszont meggyőződésé vált, hogy a társadalom egy mocskos, eltorzult emberhalmaz.
Igen, bunkó vagyok, hogy ennyi miatt mindenkit elítélek. De ti mit tennétek? Ha tizennégy éven át élnétek valamiben, és az hirtelen összetörne. És mindenki próbálná elhitetni veled, hogy nem, ez még menthető, de te rohadtul de tudod, hogy mi zajlik valójában. Mindig meghallasz pár dolgot, amit nem kéne. Mindig tudod, hogy ez már el van rontva. Javíthatatlan.
És akármennyit mosolyogsz, akármit is mutatsz... nem vagy vidám. Nincs meg benned már a felhőtlen boldogság. Véget ért a gyerekkorod. És nincs tovább. Fel kellett nőnöd, pedig még nem értél meg rá. El kell viselned egy olyan terhet, amitől óvnak. Úgy csinálsz, mintha nem cipelnéd, mintha egyenesen ki tudnál állni az emberek elé, de valójában... összegörnyedsz... egy olyan súly alatt, amiről sosem gondoltad, hogy létezik.

"Azóta feketében járunk. Gyászoljuk a jövőt."