Bárki első ránézésre megmondhatta, hogy azok a fehér, hatalmas szárnyak nem tartoztak oda. A dicső angyaloknak nem ott volt a helyük. Ők mégis megállíthatatlanul suhantak előre, a Pokol gyomra felé, útjuk közben elpusztítva mindent. A jajgató, démoni lelkek eltűntek, örök szenvedésüktől megfosztattak – mindez nem jelentett többé problémát. Ez a dimenzió hamarosan eltűnik, és amúgy sem tudnának hova menni.
A káosz eltűnt, ahogy repültek, s nem hagytak mást maguk után, csak csendet és ürességet. A Pokol számára ez volt maga a téboly – a csend, a nyugalom, ez mind oly szinten eltért a megszokottól, hogy az ott szenvedők összetörtek volna a súlya alatt, ha nem tűntek volna el ők maguk is.
Az angyalok lassítottak, ahogy idővel elérték a Pokol középpontját. Minden irányból körbevették – átnézve a lángok fölött, a túloldalon már látszott az elpusztított őrület után maradt űr.
Egy fekete, csuklyás alak szépen lecsusszant a kormos koponyákból és csontokból épített trónjáról. Hosszú kabátját kék lángok ölelték körül, s csupán a kosztól feketéllő lábfeje és keze látszott ki a ruházata alól. Arcára árnyékot vetett a csuklya, vonásai ismeretlenek maradtak mindenki számára. Alig láthatóan félrebillentette fejét, ahogy az előtte megálló, szigorú tekintetű angyalt mustrálta. Mostanra csupán egy öt méter sugarú kör maradt a Pokolból, de mozgása alapján nyugodt volt, mintha mi sem történt volna.
- Látom sikerült tönkretenni, amit alkottam – szólalt meg az alak érces, mély hangon, és egy pillanatra előtűnt a csuklya alól arca alsó fele, így láthatóvá vált vigyora.
- Amit alkottál? – kérdezte felvont szemöldökkel az angyal, aki szemben állt vele, és egyértelműen ő volt a vezér.
- Te netán másképp fogalmaznál?
- Nem mondanám alkotásnak, Sátán.
- Ugyan, Gábriel – nevetett a csuklyás, nem foglalkozva vele, hogy hangja harsány volt és pengeként szelte át az egyre növekvő csendet, ahogy a kék színben pompázó tűz ropogása alábbhagyott. – Akkor hogy neveznéd? Teremtésnek? Akkor egy szintre emelnél a te csodálatos Isteneddel!
- Ne merd… – sziszegte egy háttérben álló angyal, de az arkangyal egy pillantásával beléfojtotta a szót.
- Hibát követtél el, Sátán.
- Ó, tudom, tudom, rosszul irányítottam a Poklot. De hát hogy lehet rosszul irányítani? Itt egy a lényeg, maga a káosz.
- Az Úr figyelmeztetett, és te nem hallgattál parancsára. Ezért bűnhődni fogsz – jelentette ki Gábriel vészjósló hangon.
- Várj, ez nagyon jó! Figyelmeztetett, aztán parancsa. Mintha minden szava szent lenne és feltétel nélkül hallgatni kéne rá! – kacagott nevéhez méltó módon, ördögien az alak. – Sérthetetlen, mi? A tökéletes. Amit Ő mond, azt tenni kell, az úgy jó. A világért se követnék egy ilyen fazont.
- Nos, ezúttal egy világba került. A bűnös lelkek ezután egy új Pokolba fognak kerülni. Nélküled. Rendes irányítása lesz.
- Csak tessék – köpött a padlóra a Sátán, s ha lehetséges volt, vigyora tovább szélesedett.
Az angyalok egyszerre rohanták meg a Pokol elbukott vezetőjét, elpusztítva az utolsó négyzetmétereit is a káosz lángjainak. Sátán a karjait széttárva, őrülten nevetve várta őket, közben feje hátracsuklott, és sötét csuklyája lecsúszott a fejéről, láthatóvá téve a kosszal borított vonásokat. Az angyalsereg, mely körbevette, már nem torpant meg, de sokan közülük élesen beszívták a levegőt az Alvilág ura látványára.

A hajnali fények épp csak annyira voltak elegendőek, hogy az emberek ne bukjanak orra az utcákon. Nem mintha bárki is ott tartózkodott volna. Minden néma volt és üres, a madarak hallgattak, a levegő nem mozdult. Egy sötét sikátorban még sötétebb alak állt – ha valaki mégis kimerészkedett volna, csak egy árnynak vélhette volna. A hosszú fekete anyag alja égett volt és szakadt, a csuklya pedig nem engedte látszani az illető arcát. Az emberi test megremegett. Emberi. Egyszerű, halandó féreg. Ebben a primitív testben minden korlátozhatatlanná vált számára. Értetlenül, borzadó arccal bámulta az arccsontjáról legördülve a földre hulló nedves cseppeket – könnyeket. A hirtelen levegővétele remegő sóhajjá fakult, és valami elviselhetetlen érzés volt a torkában. A gyűlölet fellobbant a szemeiben. Nem tudott uralkodni az alkotásán, s most már saját magán sem. Az Ördög akaratlanul sírt, és hiába küzdött, a makacs könnyek megállíthatatlanul törtek elő szemeiből, melyekben lángolt a düh.

Írói megjegyzés: Hüh, ez nem tudom miért lett. Ismeritek a Devil May Cryt? A címe adta az alapötletet. Hogy az Ördög sírjon. Aztán köréépítettem valamit. Nem tudom miért lett, de lett, és tádá, most van, és el lehet küldeni pszichológushoz, amiért ilyesmiket írok. XD