Igen, eszement őrült vagyok. Animét nézek, mangákat olvasok, imádom Japánt, pedig kábé semmit sem tudok róla. Szeretem a fura fazonokat. Rettenetesen gusztustalan módon yaoit olvasok, és akárhányszor vágták a képembe, hogy ezt az értelmes emberek nem fogják bennem megérteni, vagy nevettem, vagy csak elküldtem őket a picsába. Mert engem komolyan nem érdekel, hogy ki mit ért meg. Nem érdekel, hogy tolerálják-e, hogy rajzolt figurákért ájuldozom. Hogy miért nem? Mert cseszettül nem értenék meg azt se, ha csak úgy lennék. Soha nem értettek meg. Miért kezdenék el most? Őszintén, nem ez fogja megdönteni a szokásaimat. Mert én így érzem jól magam. Engem ez nyugtat le.
Így történhetett ma, hogy átburiztam a városon bakancsban, harisnyában, két réteg fekete és egy vörös tüll szoknyában, egy bíbor pólóban és fekete bőrmellényben, a fejemen két idétlen Misamisa-copffal és egy házi gyártmányú lolitakalappal. Vörösrúzzsal, fekete szemkihúzással. Mellettem egy Tsubakinak öltözött barátnővel. Először izgultam, sőt, féltem. Aztán mikor megláttam, ahogy az autósok és a járókelők kicsavart fejjel néznek vissza rám, amint Yüfre várok, nevetni támadt kedvem. Tényleg mulatságos volt. Egy bácsi kutyát sétáltatott, és ment volna, de a kutya megállt az út közepén, és komolyan engem bámult. Állt és nézett - egy kutya! Beszarás. Aztán megérkezett kedves barátném, én meg leesett állal fixíroztam, azzal a meggyőződéssel, hogy az ő szerelése jobb, mint az enyém. Szóval nem kevés mustráló tekintet kíséretében elvonultunk a Déliig. És mikor más animések jöttek szembe velünk, integettünk, mert igen, felismertük egymást, hisz kik lehetnének még olyan bolondok, hogy mindenféle fura akármiket magukra aggatva hajtanak át Budapesten? Volt olyan járókelő, aki odajött hozzánk, hogy valami majálisra megyünk netán? Mi meg zavartan azt mondtuk, hogy igen, olyasmi. Aztán miután végre felszedtük Mephistot és Amaimont pár barátnőjük mellett, elindultunk. És a metróról előttünk szállt le Ichigo és Gin meg még valaki, akit nem ismertem fel. És tudjátok ez haláli érzés. Elmondhatatlan, hogy milyen, mikor az ember azt érzi, hogy igen, azt az embert ott ismeri, van bennük valami közös, pedig még életükben nem látták egymást. Mind őrültek vagyunk, zsongunk, az öreg nénik meg ránk mondják, hogy "ezek a mai fiatalok", mert olyan furák vagyunk, hogy az elmondhatatlan. És nevetünk és mosolygunk és integetünk egymásnak, és animés neveken szólítjuk a másikat, gyakran nem is tudva az igazit. És mikor valaki megállít a conon, hogy helló, és te értetlenül nézel rá, azt mondja, hogy hé, titeket láttalak a Batthyányn, nem? Ja, de igen.
Felismerjük egymást, mert olyan ruhákban császkálunk, amikkel előtte hetekig szenvedtünk, hogy erre az egy-két napra felvehessük. Hogy valakinek a bőrébe bújhassunk. És zsibongva, tolongva meresztjük a szemünket a mangákra, pólókra, poszterekre, kulcstartókra, és sushit eszünk egy vagyonért, és mindezt élvezzük. Csapatokba verődve beszélgetünk a kedvenceinkről, beöltözve a kedvenceinknek. És van ott tíz évestől a huszonnégyig mindenféle korú ember és ott mindenki ugyanannyit ér. Mind megfagyunk a hidegben, de ott vagyunk és jól érezzük magunkat és poénkodunk.
Én nem tudom megfogalmazni, milyen érzés ez. Az biztos, hogy felemelő. Izgalmas. Életemben először voltam mondoconon, és életemben először sushit ettem, és életemben először fordult elő, hogy mikor a fejembe kúszott a gondolat, hogy hé, most megint egyedül vagy, kizártam. Mert nem voltam magányos. Körülöttem mindenki ismerős volt, akkor is, ha senki nevét nem ismertem. Egymásra köszöntünk, megkértük, hogy hadd fotózzuk le egymást. Érdekes, hogy milyen világba csöppentem, ha csak egy napra is. Biztos vagyok benne, hogy lesz még ilyen. Akkor is, ha rámegy a szépen megspórolt pénzecském. Egy kicseszett napra nem vagyok egyedül. Egy kicseszett napra úgy érezhetem, hogy nem vagyok kirekesztve.
 

Kezdem a jó hírrel: négyest és ötöst kaptam olaszból! :D Ez nagy öröm, mert szar vagyok, és nem vágom a dolgokat, és tudom, hogy csak jóindulatból négyes de akkor is. Jó ez. xD Már csak a fizika miatt fosok. A mai bejelentetlen föcim viszonylag jó lett (viszonylag jól ki tudtam lesni a füzetből a harmadik feladatot, lol). Ma átmentem Adrihoz, fél órán keresztül szenvedtünk, hogy szabályos csillagot rajzoljunk. Nem igazán jött össze XD Kész a lolita cp-m, már csak az utolsó simítások kellenek. Igaz, inkább sima gothnak néz ki, de nem baj, szerintem ettől függetlenül jól sikeredett, és az alapvető feltűnés megvan. :D XD
Aztán. Ma hazajöttem, és anyukám megállított, hogy el akar mondani valamit. Már a múltkor, mikor bezárkózott és üvöltött a Deep Purple, sejtettem, hogy valami gáz van, de ma beigazolódott. De nem sírtam. Ez engem lepett meg a legjobban. Alig könnyeztem be. Végül is, ez volt akkor is, mikor elpusztult a kutyusom: volt időm felkészülni. Volt rá egy évem, és én előre tudtam, hogy ez az ügy alapból kampec, csak némileg magam elől is titkoltam. Megtörténik. Ez van. Nem lesz pénzem továbbtanulni. Ez van. Így jártam. De túlélem, nem igaz? Hiszen én vagyok RockChick. Én vagyok Nika, akinek Klau azt mondta általánosban, hogy erős. És azt hiszem, a családban most én vagyok az, akinek nem szabad sírnia. Az én álmaim omladoznak, de anyukámnak sokkal nehezebb. Neki fáj legjobban. És most azt kell megoldani, hogy ez az egész ne egy vérző seb legyen, hanem egy heg. A hegek menők és jól mutatnak, nem lesz ebből baj. Megoldom. Valahogy muszáj. Ha más nem, év közben is diákmunkám lesz, vagy valami, aztán majd tanulok dolgozom nem alszom, ott a hétvége az alvásra. :DD Megeshet, hogy lemaradok az erdélyi osztálykirándulásról is, dehát nem ebbe fogok belehalni, voltam már Erdélyben, és amúgy is, elkerülöm a berúgott tinédzserek látványát, az osztálytársaim közt dúló botrányfolyamokat, és nem szeretek bele olyanokba, akikbe nem kéne. (lol) Ha meg be akarok rúgni, hát itthon van egy liter vodka. XDDDDD
Kicsit ironikus ez az egész, erre a pofonra nem számítottam. Mármint most nem. Elfelejtődött. Azzal voltam elfoglalva, hogy milyen az osztályom, és vajon be tudok-e illeszkedni (a válasz: valószínűleg nem, aki antiszoc, sose lesz másmilyen :D ugyanaz az ember maradtam, mint általánosban voltam). Így hát eszembe se jutott ez a dolog. Kicsit fáj, igen, de megleszek. Itt a macskám, majd alszik velem éjjel, mint most is. :'D A kutyusom is itt van. A gitárom is. Még netezni is tudok (=van anime manga és yaoi és Grimmjow minden mennyiségben). Vannak barátaim. Van kire számítanom. Akármilyen szarkupac is a jövőm, tovább kell mennem, mert nincs-más-választás.
 

Itt-ott bódék állnak, kisebb sátrak, egy színpad, s rögtönzött vidámpark. Torz műmosoly, mi az árusok arcán ül, mű az áru, mű a kedvesség, mégis embertömeg zsibong mindenütt. A légies, súlytalan vattacukrot oly könnyedén adják el a naiv, ártatlan gyermekeknek, mintha nem csupán felfújt, ízesített levegő lenne. A hullámvasútnál és a körhintánál pénzért árulják a boldogságot, s úgy tesznek, mintha az a pár, kósza pillanat életünk csúcsa lenne. A gyerekek anyjuk ruháját húzzák-vonják, hogy ők is kapjanak arcfestést, mert az olyan szép! Csak kár, hogy ők maguk nem látják. Nekik van, mégis kimaradnak belőle, hisz ez is csak arról szól, mint bármi más. Néhányan be-, mások kifelé sietnek a vigasságból. A parkoló autók ellepnek minden apró szabad helyet. Tolongás mindenütt. Régi, koszos autó indul el a parkolóból. A mocskos utakon kavarogva indul haza az utasait hordozva. Tömött, forgalmas utak és kereszteződések hálózzák be a várost. Néhány zugban piszkos, fürdetlen ember sírdogál, szakadt ruháit maga köré tekerve, az élet terhét hordozva. A járókelők undorodva kerülik őket méterekre - nem jut eszükbe, hogy pár hónap, s ők is egy sikátorban landolnak, tekeregve, akár egy haldokló féreg, kuncsorognak majd minden falat kenyérért. A város porából szörnyforma kerekedik légiesen a házak fölé, s szmog képében elborít mindent. Egy ablakból a sötét alak csendben figyeli az emberi életek folyását, s lelkében egy gusztustalan, őrjöngő vigyorral azt gondolja, övé minden. Hatalom. Pénz. A városi nép üres szemmel megy előre, a látvány, a kép már nem fészkeli agyukba magát. Ahhoz túl sötétek. Ilyen sötétséget az emberi agy már képtelen felfogni. A naiv, nevető gyermekek ezúttal sírás hangjával töltik be a lakások ürességét. A fájdalom mindenen áthatol, ajtókon, falakon, kilómétereken... Nincs akadály. Az emberek lelke halott. A gyermekek sírnak a jelen miatt, a fiatalok zokognak a jövőjükért, a felnőttek pedig haldokló szívvel kilehelik utolsó reményeiket, melyet gyermekük sorsába vetettek. Minden értelmetlen. Semmi sem jó. Mindenki utcára kerül, csak pár, hataloméhes, gusztustalan, torz mosolyú démon pillant le fölényesen a vérben hempergő népre, s nem bánkódnak eladott lelkük miatt. Mindenki halott. Minden szomorú. Minden fájdalomban ég. Mindent elborít a pokol tüze.
Mindennek vége.
 

Figyelem, fokozott nyálfolyam! Akinek gyenge a gyomra, ne olvassa!

Nem szeretek egyedül hazajönni. Nem, mert olyankor van időm gondolkodni. Régen szerettem. Jó dolog az embereket nézni... jó dolog találgatni, hogy valyon milyen ő. De most a gondolataim le vannak foglalva. Talán idiótaság az egész. Talán veszett ügy. Mégis bolond vagyok - csak egy ember, akit az érzései befolyásolnak. Nem tudok olyan lenni, mint Ulquiorra, nem tudok érzelemmentessé válni, akármennyire is akarom. Bár, talán nem is akarom. Mindegy.
Ma is egy dolog körül forogtak a gondolataim, és ez csak akkor tűnt fel, mikor leszálltam a buszról.
Úgy érzem, nem járhatok sikerrel. De azért kínzom magam, próbálkozom, mert így szokásom. Valószínűleg egy lúzer vagyok, hogy ilyen könnyű levenni a lábamról, hogy fél pillanat alatt elkalandozom.
Azt mondtad, hogy hiba volt. Hogy butaság. De nem lehetne, hogy még egyszer hibázz? Hogy pár pillanatért, ami olyan szép emlék lehetne, egy csöppnyit fájjon. A fájdalom megedz, nem? Mi mégsem szeretjük a fájdalmat. A fájdalomról azt gondoljuk, hogy rossz. De mi is rosszak vagyunk, és a sebek jobbá tehetnek minket. Talán naiv vagyok, hogy ilyesmiről hablatyolok, ráadásul úgy, hogy mindenki látja, de jól esne egy ölelés.
Jól esne a fájdalom is utána. Az már azt jelentené, hogy legalább egy pillanatra sikert arattam. Hogy megint átélhetek valami olyasmit, mint két éve... csak sokkal több tapasztalattal, más formában, más emberrel. És remélhetőleg még annál is jobb lesz, mint amilyen a múltban volt.
Idióta álmodozás. A fenébe is, hogy megint és megint ugyanott lyukadok ki! Mégiscsak egy buta kislány vagyok. Pedig, tudom, hogy nem érdemlem meg. Hogy érdemelhetném? Ha így lenne, bizonyára nem történne ennyi szar velem. Bizonyára nem rettegnék minden nap attól, hogy egyszer csak tényleg éheznem kell. Nem kéne újból és újból azon elmélkednem, hogy egy csöves leszek, hogy sose érem el a céljaim, mert nem lesz elég pénz még arra se, hogy azokat a szaros vizsgákat letegyem. Most mégis írtam egy ilyen nyálas vackot. Szuper. Ébresztőő, királylááány! Ez itt nem meseország! Talán két éve még az lehetett, de annak már vége! A múltadat magad mögött hagytad, és most új emberek vesznek körül, és te egy másik emberért vered itt a nyálad! Bolond.
 

A néma szobában a halk kopogás hangja is késként szelte át a levegőt. A hirtelen neszre a férfi felemelte a fejét, az ajtó felé pillantott, aztán válasz nélkül ismét elmerült a gondolataiba. Azonban a látogatója nem adta fel, ismét kopogtatott - választ viszont most sem kapott. A jövevény nem próbálkozott tovább, inkább nemes egyszerűséggel kinyitotta a bejárati ajtót, s belépett. A fény elárasztotta az előteret, s bekúszott a szobába is.
- Hmm, tudom, hogy itt vagy! - szólalt meg a belépő magas, kellemesen csengő hangján.
Nem kapott választ. Még egy mérges dörmögést vagy morranást se. A kéretlen vendég lerúgta magáról a cipőit, becsukta maga mögött az ajtót, s beljebb hatolt az ismét sötét lakásban. A szobába érve megtorpant, és szótlanul meredt a pontra, ahol látta megcsillanni a férfi szeme fehérjét a feketeségben.
- Meddig kuksolsz még itt? - kérdezte hosszúnak tűnő idő után.
Semmi válasz. A fiatal nő - talán még inkább csak lány - felsóhajtott, s közelebb lépett. Idegtépően lassú mozgással leült, szemét továbbra se vette le a házigazdáról. Megszólalt volna, azonban ekkor félbeszakította egy rekedtes, elhidegült hang:
- Nem kell a sajnálatod.
- Azt gondoltam - vágta rá a lány szarkasztikusan, s teljesen nyugodt maradt, hiszen pont erre számított. - De ha ennyire azt akarod, hogy ne sajnáljunk, gyere ki végre! Ne hidd, hogy senkinek sem tűnik fel a hiányod.
- Sajnáljatok? Tch, valóban többen is lennétek? - érkezett a kekeckedő válasz.
- Igen, és egyre idegesítőbb, hogy nem veszel tudomást rólunk! - felelt élesen a lány, s hátravetette hosszú, fekete haját.
- Ahelyett, hogy örülnétek - morgolódott a férfi.
- Örülnénk? Komolyan meggyőződésed, hogy szörnyű vagy? Talán lehetetlen számodra ezt felfogni, de vannak barátaid.
- Barátok? Létezik egyáltalán olyan?
- Vészesen sötétnek álcázod magad - grimaszolt a lány.
- Inkább menj el, jó? Senki sem hívott ide. Nincs szükségem rá, hogy még a megalázásommal is próbálkozz.
- Idióta! Játszod itt a világfájdalmasat! - mérgelődött a feketehajú. - Azt hiszed, olyan nagy katasztrófa, ami veled történik? Ha jobban belegondolnál, rájöhetnél, hogy az egészet magadnak köszönheted! Magadnak, és a büszkeségednek! Elmondjam mi a megoldás? Mozdulj végre ki innen, és menj ahova menni akarsz, ne pedig oda, ahova az egód parancsol! Nem mered levenni a maszkod, mi? Félsz! Gyáva vagy! - Azzal a lány kitrappolt a szobából, felkapta cipőjét, s egy gyors viszlát kíséretében otthagyta a pislogó férfit.
Ez persze csak azért történt így, mert félt a választól. Ő, aki ugyanezzel vádolta társát, elmenekült. Nem akarta hallani a becsmérlő szavakat arról, hogy hol állnak egymáshoz képest, és mennyire nincs joga kiosztani egy "pisisnek" Őt, a macsót. De még jobban rettegett attól, hogy nem ez történne. Beleremegett a gondolatba, hogy egy fájdalmas arcot kapna reagálásképp. Reszketett tőle, hogy a másik belátja, hogy igaza van. Mindketten féltek az igazságtól.

Írói megj.: Ismét egy ilyen egyperces akármi. Szorosan kapcsolódik az előzőhöz, de szerintem külön is értelmezhető. Lényeg a lényeg: a főszereplő ugyanaz. :) Többet nem lopom az időtöket a fecsegésemmel. :D