Két férfi birkózott egymással a szakadék szélén, egyikük nem volt túl magas, barna hajú, enyhén izmos, a másik pedig hosszú végtagokkal rendelkezett, ápolt, hosszú szőke fürtjei a vállát csapdosták a heves harcban. Az első felülkerekedni látszott a másikon, de a szőke csak nem adta fel, küzdött minden erejével, hisz mi mást tehetett volna? Neki azt mondták, csak ezt az utat választhatja, mivel a másik nincs is ott, talán csak ostoba, hogy egyáltalán felmerült benne a létezése.
Körülöttük egyre nagyobb tömeg gyűlt össze, s a nézők legtöbbje értelmetlen pislogással jutalmazta a jelenetet. A maradék heves vitát folytatott arról, hogy a barna, vagy a szőke az erősebb, és ebből adódóan melyikük fog győzni.
A szőke férfi cipője azonban váratlanul megcsúszott a talajon, és tulajdonosa egyensúlyát vesztve lezuhant a szakadék széléről a mélybe. Döbbent csönd támadt. A barnahajú a függőleges fal széléhez lépett, hogy lepillanthasson, majd visszavonult a biztonságba.
- Né’ már, lelökte! – szólalt meg hirtelen valaki a tömegben. Az embersereg egyként mozdulva a szakadékhoz szaladt és kutató tekintettel vizslatta az eredményt, pontosabban a semmit.
- Lelökte!
- Leesett!
- Meghalt!
- Gyilkos, kapjuk el!
- Jó, lökjük le!
Azonban senki sem lépett ki a tömegből cselekedni, mind csak álltak és bámultak. Végül egy nő erőt vett magán, kiszúrta a legközelebbi szőke férfit és lelökte a szakadékba, egyenesen előde után. A barna hajú férfi most először szólalt meg, szemöldökét felvonva, cinikus hangon:
- Szerintem élvezte.
A tömeg morajlani kezdett.
- Biztos élvezte.
- Jó lehet lezuhanni.
- Milyen érdekes is lehet, ahogy az adrenalin végigárad bennünk!
- Egyszer kipróbálnám.
Pillanatokon belül tumultus alakult ki a szakadék szélén, az emberek tolongtak a minél jobb helyekért. Páran előbb lezuhantak a tervezetnél, majd még többen követték őket, ezúttal már szánt szándékkal.
- Sikítani is kell! – kiáltotta egy férfi, majd a mélybe vetette magát egy magas, nőies sikollyal.
- Igen, sikítani jó!
- Sikítsunk is! – visszhangozta a tömeg.
Emberek százai zuhantak a mélybe sikoltozva, egy idő után már kalimpálva is, majd egymásba kapaszkodva, újabb és újabb ötletek nyomán. Csupán a lábnyomaik maradtak utánuk emlékként a szakadék szélén. A barna hajú férfi összevont szemöldökkel tanulmányozta a történéseket, mielőtt az ott lévők mind eltűntek volna egy-egy sikoly kíséretében.
A szél cibálta a dzsekijét, ahogy ott állt, immár egyedül, a szakadék tetején. Végül horkantva felnevetett, és még mindig az arcán ülő méltatlan döbbenettel sarkon fordult, és elindult hazafelé.