Oh, holy shit. Szóval az egész úg ykezdődött, hogy anyum kihívott engem és öcsémet a kertbe Bercihez, aki frissen lett nyírva. Fel se lehet ísmerni így rövid szőrrel. Megmosdattuk, apukám szenvedett egy sort, mert kibújt a hámból, és végül nem vittük el a tervezett sétára. Elvileg fáradtnak kellett volna lennie, ehelyett fel-alá rohangált. Végül a kerítéshez tévedt és elkezdett kinyúlkálni rajta és ugatni. Megnéztük mi az, tádáá, a szomszéd fürje gubbasztott az oszlop tövében. Oké, el kell kapni, kivonultam én is meg öcsém is. Nekem nem ment, gyorsabb volt a madár, ezért öcsém a kezembe nyomta a kulcscsomóját és nekiindult, de a madár volt oly bolond, hogy berepült.
A kertünkbe. Egy hiperaktív Berci mellé, aki nem mellesleg juhász kutyának lett kitenyésztve, hogy összejuhászkodja Tibet mesés hegyei közt a mindenféle állatkákat.
Természetesen elkapta. Megindult a hajtóvadászat, a szomszéd két kisgyerek a kerítés túloldalán állt kétségbeesett fejjel (legyenek is kétségbeesettek, ha már voltak olyan bénák, hogy kiengedték a madarat...), mi meg rohantunk a Frissen nyírt Berci után, aki nem tervezte, hogy elengedi szerencsétlen szárnyast. Ahogy rohantam utána, ösztönösen eldobtam a kulcsot, mert csak útban volt a kezemben. Végül rávetettem magam Bercire, aki továbbra sem eresztette az egyre kevésbé ellenkező fürjet. Anyukám próbálta kiszedni a szájából (fogta a grabancát, mondta hogy eressze és összeszorította a felső állkapcsának két oldalát, ami elvileg fáj neki, de Bercivel ezt az információt elfelejtették közölni), nem sok sikerrel, én meg térdeltem mellette és szorongattam. Apukám is megérkezett, már hárman fogtuk a kutyát, és próbálta szétfeszíteni a kutya száját, de még ígyse ment. Percekig küzdöttünk, aztán apukám mondta anyukámnak, hogy fogja meg a kutya két hátsólábát és húzza hátrafele. Na, végre elengedte.
Megérkezett a szomszéd kölykök apja is egy pokróccal és gyorsan elkapta a megcsócsált, de elvileg még élő madarat, közben anyukám közölte, hogy nem  biztos, hogy a következő madárral is eljátszuk ezt. Eltűnt a madár a kerdből, elengedtük Bercit, aki töretlenül szaladgált, és kereste a zsákmányát, amit elvettünk tőle (igazából kicsit sajnáltam).
Ekkor jött elő vele az öcsém, hogy hol a kulcsa? Én meg... facepalm. Eldobtam. És gőzöm se volt róla, hogy hol, és merre keressem. Apukám a kezembe nyomott egy gereblyét, aztán jött ő is segíteni. Vagy tíz percig kutattam (a kutyalefogás és az adrenalin hirtelen hiánya miatt remegő lábakkal és elég fáradtan), és semmi. Ekkor Berci mint valami égi áldás áttiport a gazon és hallottam a csörrenést a lába alatt. Így szerintem még sose áldottam. Meg is találtam a kulcsot, hepi volt és én bevonszoltam magam és lezuhanyoztam.
Oh my god, még egyszer jön valami elszabadult madár, ami azt hiszi, hogy átgázol a kutyás-macskás kertünkön és vígan élheti tovább fürj-életét, hát én... otthagyom. Ez a természet rendje. Az én kutyám ugyan kicsi, de juhászkutya, és nem rest elkapni. A macskám sem különb. Ez van. ˇˇ
Mai nap tanulsága: kulcsokat és egyéb apró tárgyakat ösztönből sem dobunk el. Soha. Többé.