Oké, ez lehet, hogy egy kicsit fura lett, mert előbb angolul írtam meg, és csak aztán magyarul. Szóval tulajdonképpen fordítottam. És angolul eléggé másképp fogalmazok. De remélem tiszta lett a kép, és nem leszek megfejelve az ömm... érdekes kapcsolat miatt, ami benne van. Vannak sötét titkaim ezzel a művel kapcsolatban, de ahaha, azt nem kell tudnia mindenkinek. (És ITT van angolul.)

Érezte, ahogy zuhant lefelé. A hideg levegő körülölelte, emiatt fájt mindene, mintha ezer tű szurkálta volna. Csak póló, farmer, és egy pár zokni volt rajta, és ezek nem védték meg a fagytól. A haja lobogott a zuhanás okozta szélben. Reszketett a hidegben és érezte a növekvő félelmet a mellkasában.
Ekkor bevillant az agyába a gondolat. Zuhant. Meghalhat… másodpercek? Vagy percek múlva? Ki tudja? De ez nem tarthatott örökké. Lehunyta a szemét és hagyta, hogy leessen a semmibe. A végtagjai ellazultak, légzése egyenletessé vált. Nem érezte többé a hideget. Csak zuhant, zuhant, zuhant…
Tudta, hogy nem fog örökké esni. Valami végül meg fogja állítani. Az örökké sosem létezett. A halál közeledett hozzá, érezte. Ez az egész hamar véget fog érni.
Felpattantak a szemei, mikor megérezte, hogy valaki ujjai a csuklója köré kulcsolódnak. Egy jól ismert arcot látott maga előtt. Egy ideig csak nézte a férfit.
- Miért vagy itt? – kérdezte végül.
- Hogy megmentselek, idióta.
- Megmenteni? Sosem kértem, hogy megments.
- Ch. Remélem nem gondoltad, hogy hagylak meghalni.
Csend. Csak a szél zúgása zavarta meg a rövid pillanatot.
- Azt hittem, senkit sem érdekel…
- Fogd be! Nem hiszem el, hogy komolyan ezt gondoltad! Hagyd abba ezt az idiótaságot és a ribancos nyafogást!
Ismét csend.
- Nem tudok… – kezdte, de a másik megint a szavába vágott.
- De igen, tudsz. Az egyetlen probléma, hogy sosem próbáltad.
- Ez nem igaz!
A férfi a szemét forgatta, majd közelebb húzta magához a fiatalabbikat.
- Kérlek, csak próbáld meg! Mintha érdekelnének azok az emberek az életedben.
- Az életemben? – nevetett a kisebb. – Azt mondtad: az életemben?
A másik férfi szemében meggyulladt a düh lángja, és megrázta a fiatalabbat.
- Jobb életed van, mint nekem! Vannak barátaid, van családod, van jövőd… nekem nincs! Állj le ezzel, vagy…
- Vagy mi lesz?
- Nem tudom hagyni, hogy meghalj.
- Megoldom magamnak, nincs szükség rá, hogy hagyd.
Zuhantak lefelé, és jó darabig nem szóltak egymáshoz. Az idősebbik nem nézett a másik szemébe. Végül halkan beszélni kezdett.
- Kérlek… kérlek, csak próbáld meg! A barátaid, a húgaid, az őrült hapsi… mind azt várják, hogy visszatérj. Nem teheted ezt velük. Szeretnek. És én is szeretlek.
- Ne mondd ezt – suttogta a fiatalabb.
- Ez az igazság. Mindannyiunknak szüksége van rád.
- Hogy tudom megállítani?
- Nem tudom. Ez a te elméd, nem az enyém.
- Nem tudom megcsinálni! – rázta a fejét.
- De igen. Tudom, hogy képes vagy rá.
A férfi sóhajtott és lehunyta szemét. Érezte a karokat a dereka körül. A családjára és a barátaira gondolt. Aztán a férfire, aki átölelte. Tényleg meg akart halni? Nem, nem akart. Az arca nedvessé vált a könnyektől.
- Haza akarok menni – suttogta. Kicsit gyermetegen hangzott, de teljesen őszintén. – Nem akarok meghalni.
Nem zuhantak tovább. Érezte maga alatt az ágyát és a másik férfi karjait a teste körül. A csendet megtörte a halk zokogása. Ismét itt volt az élete, és semmit sem tudott, csak a tényt, hogy meg kell próbálnia tovább élni.