Igazság szerint én még nem igazán veszítettem el embereket. Így nem. Fizikailag soha. Meghalt a kutyám, eltűntek a cicáim, és három éves koromban meghalt a pótnagyim, de erre már alig emlékszem. Az elvesztésére nem. Csak rá. Épp ezért még mindig nem fogtam fel, mi is történt pénteken.
Délután egy óra tíz perc. Yüffel és Remával és azt hiszem Gergő is velünk volt, kiléptünk az iskolából. Öt óránk volt, úgyhogy hamar végeztünk aznap. Rema sietett, mi Yüffel kényelmesen hazamentünk. Otthon nem csináltam házit, mivel péntek volt, és mint gimnazista, van az a rossz szokásom, hogy meghagyom vasárnap délutánra a házi feladatokat. Rajzoltam. Anyukám négy körül elindult próbára a sulimban, mert benne van a szülő-tanár kórusban, és fellépett volna az esti zenei gálán. Volna. Öt előtt kicsivel hazaért, néztem is nagyokat. Megkérdeztem mi történt, féltem, hogy elromlott a kocsi vagy valami hasonló. Anyukám bejött a szobámba. Kijelentette, hogy elmarad a zenei gála. "Meghalt a tánctanárod, szívem." What. the. hell. Megdöbbentem. Egyebet nem nagyon tudtam reagálni. Anyukámnak elmondta a portás, hogy délután táncóra közben a tanárúr szívrohamot kapott a színpadon. Nem sírtam. Csak néztem, ültem, és babráltam a rotringommal. Nem nagyon tudtam felfogni az egészet. Aztán a gép elé ültem, és Rema szólt plörkön, hogy hétkor a suli előtt legyek ott virággal és mécsessel. Összekaptam magam, és hat óra tizenhét perckor kiléptem az ajtón a kistáskámmal, öngyújtóval, négy mécsessel és egy csokor orgonával illetve egy szál tulipánnal, amit anyukám szedett nekem gyorsan a kertből. Hat óra huszonegy perckor felszálltam a buszra, majd átszálltam a HÉVre. Életem leghosszabb útjának tűnt a suliig. Mikor odaértem, Juli és Réka vártak rám, mert út közben észrevettek. Szomorúan egymásra mosolyogtunk. Rema már ott volt, aztán sokan csatlakoztak még az osztályból. Hihetetlen sor volt az iskola bejárata előtt. Beálltunk mi is. Mikor a bejárat mellé értem, már minimum egy négyzetméternyi hely tele volt mécsesekkel, gyertyákkal, és körülötte még pluszba ott voltak a virágok. Csend volt. Csak suttogtunk. Ahogy lehajoltam letenni a mécsest, éreztem a lángok melegét. Sokáig beszélgettünk a többiekkel. Yüffel is találkoztam, pedig direkt nem szóltam, mert az anyukája születésnapját ünnepelték. És... Réka ott volt.
Tanárúr először csak leült, mert ahogy ő mondta, rosszul volt és elfáradt. Aztán lefeküdt. Egy idő után feltűnt a dolog már, és a tánctanárnő odament hozzá. Ekkor már nem volt pulzusa. Egy óra húsz vagy harminc körül történt... nem sokkal azután, hogy elhagytam az iskolát.  Valaki átrohant az SZTK-ba, ami száz méterre van a sulitól, hívták a mentőt, közben folyamatosan próbálták újraéleszteni. Az SZTK-ban nem volt defibrillátor (szégyen, de most komolyan, hogy egy ilyen intézetben nincs...), a rohammentő pedig Vácról jött, és húsz perc elteltével ért ki. Nem lehetett megmenteni. Akárhány tanár próbálta, az igazgató, két diák...
Nem sírtam. Végig bírtam. Hazafele jövet kicsit könnyeztem. Aztán hazaértem, anyukám rögtön megjelent. "Nehéz volt?" Bólintottam, pedig akkor, ott, nem volt nehéz. Utólag az. Megölelt, és belőlem feltört a sírás. Pedig lassan két éve nem sírtam rendesen. Elmondtam neki, hogy nem ért ki a rohammentő, hogy az SZTK-ban nem volt defibrillátor, hogy Réka ott volt, hogy két diák is próbálta újraéleszteni, hogy milyen sokan voltunk ott hétkor és utána... hogy a tanárok is mennyire kiborultak...
Ma reggel, a becsengetés előtt közvetlenül, mindenkit lehívtak az aulába. Az igazgató úr beszédet tartott. Hallatszott a hangján, hogy küzd a könnyei ellen. Aztán a történelem tanárom elmondott egy imát. Neki is elcsuklott a hangja.
Sosem volt ilyen csend földrajzon. Mindig kotyogott valaki. Most nem. A tanárúr mindig megjegyezte, hogy mi nem bírunk csendben maradni, de most föcin azt hiszem ő sem szívesen élte át, milyen, mikor mi csendben vagyunk. Mert olyan... jelentőségteljes. Hogy valami történt. Matekon Simon tanárúr kiosztott pár feladatlapot, és leült, és csak nézett és nem tartott órát. Borzasztó volt. A többiek mondták, hogy látták sírni reggel.
Én komolyan nem fogtam még fel. A pénteki táncóra borzasztó lesz, tudom. A halál gondolata valahogy olyan távol áll tőlem. Pedig volt már, hogy majdnem meghalt valakim, elveszítettem két kutyám is, két macskám... de ez nem olyan. Sosem kellett látnom egy egész iskola gyászát. Sosem kellett végiggondolnom, mindig elbújhattam. És most nem tudom kezelni. Furcsa. Le akarok ülni gondolkodni rajta, de mindig elterelődik a figyelmem valami másra.
Nem tudom, hogy fogok-e még sírni. Lehet. Most is majdnem feltört belőlem. Reggel is. Alig ismertem, de... a halál az halál. Képtelenség elképzelnem, hogy valami... eltűnik. Sosem tudtam megbirkózni a gondolattal, hogy valami semmivé foszlik. Talán ezért hisznek az emberek a Mennyországban?

Nyugodjon békében, Bakonyi Ernő tanárúr!