Figyelem, figyelem: egy igencsak szókimondó, ráadásul olykor arrogáns fiatal blogján találtad magad. Ez az illető fiatal rendkívül kritikusa társadalommal szemben, de hisz az edukáció erejében, aka az emberek tanulási képességében, illetve abban, hogy a problémák többsége nagyonis megoldható.
{Egyéb elérhetőségek, vagymi}
Volt már veletek, hogy néhány dolgot igazán ki akartatok mondani? Hogy csendben szenvedtek, és vártátok a pillanatot, amikor vége sikerül kinyögni azt a pár fránya szót.
Csak azért nem sikerül kinyögni, mert túl kedvesek vagytok. Mert képtelenek vagytok megbántani bárkit is. Képtelenek vagytok fájdalmat okozni... hisz az olyan rossz érzés, nem?
Eleget szenvedtem hozzá, elégszer bántottak meg, hogy tudjam: de. Kibaszottul fáj. És én nem akarok megbántani senkit. Nekem talán még rosszabb érzés is lenne. Igen, iszonyat gátlásos vagyok, de a pozitív érzéseimen kívül kb semmit sem tudok megfelelően kifejezni. Mert fáj kimutatnom. Csak még nagyobb szenvedés, ha a külvilág látja és mindenhol rossz lesz a hangulat miattam. Ezért mindig elfojtom a negatív érzéseim. És mindenki vidám lánynak lát. Lehet mondani, hogy jaj ez milyen egészségtelen, de higgyétek el, hogy nem érdekel.
Mégis hogy mondhatnék valami rosszat egy olyan embernek, akivel jóban vagyok, adott esetben szeretem is vagy barátok vagyunk, etc.? Képtelen vagyok rá. Akármennyire is idegesít valami, ha nem tudom elmondani. És kínoz a gondolat, hogy ha elmondanám, akkor mi van, ha zokon venné? Nem is, ami rosszabb, ha úgy értené, hogy meg akarom változtatni. Utálom, mikor valaki meg akar változtatni egy barátot. Utálom, mikor valaki meg akar változtatni engem. Hogy tehetném ezt mással? Nincs jogom hozzá. Nincs jogom megbántani valakit az igazsággal... vagy kérdőjelet tegyek a végére?
Megfogadtam, hogy őszinte leszek. Ehhez képest? Nem tudom megmondani a véleményem. Nem ilyen vagyok. Nem tudok rosszat mondani másokról... a szemükbe... látni, hogy lerombolom a pillanatnyi örömeik, a büszkeségük. Nem tudok rombolni. Akkor sem, ha új építményre lenne szükség... semmiféle munkát, küzdelmet nem tudok lerombolni. Pedig talán szükséges lenne. Talán meg kéne mondanom.
Egy dolgot tudok, hogy ha megmondom, nagy valószínűséggel megint elveszítek valakit. Nem tudom, mi lenne rosszabb: az ő fájdalma, vagy a sajátom? Vajon kibírnám még egy ember elveszítését? Végül is hogy ne bírnám. Dunába nem vetném magam. Szóval kibírnám. Nem halnék bele.
Csak nem akarom. Motivációk küzdenek bennem. De igazából mindegy. Ígyis úgyis el fogom veszíteni. Senkit se tudok megtartani. Legbelül azért mégiscsak egy introvertált kis kosz vagyok. Egy félrecsúszás a szociális életben... a társadalomban.
De utálok elveszíteni barátokat. Akármilyenek is.