"- Vicces. Olyan, mintha kiáltanád, hogy 'hé, itt vagyok, védtelen vagyok, gyertek és használjatok ki!'
- Meg is tették már párszor. Milyen bolond is vagyok... milyen bolond célok is hajtanak! Ironikus, hogy ezeknek az embereknek akarok jót.
- Mert, mik a céljaid?
- Össze akarom fogni a társadalmat. Azt szeretném, ha az emberek meglennének egymás mellett. És meg akarom menteni tőlük a Földet, amiért kiskorom óta az életemet adnám, úgy szeretem. Egy olyan emberiséget akarok, aminek a léte összeegyeztethető a Földével, és boldogok. De ez valószínűleg lehetetlen. Már több száz éve, sőt, talán több ezer éve ilyen bolondok vagyunk.
- Miért akarsz segíteni nekik, ha egyszer bántottak?
- Mert tudom, hogy nekik se jó. Ők is szenvednek. Mi emberek mind szenvedünk. Borzalom, amiben élünk. És mindezt mi építettük magunk köré. Hosszú évek munkáit kéne lerombolni, hogy elölről kezdhessük. De ez a mostani világ elszigetel minket egymástól. Tönkretesz mindent. Szétszakítja a családokat.
- A családokat?
- Igen. Az emberek számára a család egy olyan pont, amire mindig támaszkodhat. És ez a társadalom elveszi az utolsó lehetőséget is. Valójában már nagyon kevés az igazi család. Mindig fenntartják a látszatot, mindig úgy csinálnak, mintha boldogok lennének együtt... de ezek már nem családok. Ezek kis közösségek, akik álszentségből együtt maradnak. Vagy kényszerből. Vagy akármi miatt. És az embereket tönkreteszi, mikor elvesztik a családjukat. Megváltoztatja őket.
- Úgy beszélsz, mint akinek rengeteg tapasztalata van.
- Nincs olyan sok. Csak rettenetesen szenvedek ezek miatt. Persze mindez csak az én véleményem.
- Átélted már?
- Igen. És akkor, ahogy álltam ott a küszöbön, és hallottam azt a pár mondatot... azok a szavak egy egész világot zúztak porrá bennem. Eltapostak mindent, de mindent, amiben addig hittem. És eltűnt az a kedves kislány, aki mindvégig egy nélkülöző, de boldog életet élt. Érzelmileg is instabil lett.
- És mindezek után te segíteni akarsz?
- Muszáj. Ha mind csak ülünk, semmi sem fog történni. Márpedig az emberek félnek kezdeményezni. De nem hagyhatom, hogy ezt egyre többen átéljék.
- De itt nem tudsz kezdeni semmit.
- Haha, nem. Körbejártam az álmaim, de tudom, hogy nem itt van a helyem. Lehet, hogy a békét sosem találom meg, de ha mégis, akkor az nem itt lesz. Ezért fogok elmenni innen. Visszamenni a valóságba. Ahol annyi fájdalmat éltem át, és ahol egy icipici szikráját látom annak, hogy talán... talán sikerül tennem valamit.
- Akkor hát elmész?
- Nem sokára. De még egy kicsit maradok. Még egy napot. Most jól érzem magam veled." Veled, pedig nem is létezel.