A naiv Nika zuhan egy nagyot, és rájön, hogy megint pofára eshet. Rájön, hogy ha nem kapja el a szikla peremét, akkor fájni fog. Megint. Mint már annyiszor.
Én komolyan azt hittem, hogy egy normális, értelmes osztályban lesznek barátaim. Olyan igaziak. Dehát ugyan már... Nekem? Ha-ha... Igen, van két ember, akit egészen közelinek érzek ehhez a poszthoz. De nem, valahogy senkivel nem tudok igazi barátságot kialakítani. Sehol. Ha netán úgy tűnik, hogy mégis, akkor szólok egy rossz szót, és máris mindenki félreérti, mert kreténül tudom kifejezni magam. Ezen kívül kibírhatatlan bennem, hogy nem, nem teszek meg mindent a barátaimért, mert túl felelősségteljes vagyok és azt veszem elsőként figyelembe, hogy mi lesz a következmény. Tizenhat vagyok, tanuló, és nem tudom mennyire feltűnő, de harcolok a jövőmért. A saját szabályrendszerem követem. És ebben most nincs benne, hogy "add fel a karriered, hogy a barátaiddal lehess egész nap". Mert nekem a jövőm fontosabb. Mert az én jövőm a Föld jövőjéért lesz olyan amilyen. Az én jövőm azt akarja szolgálni, hogy a társadalomnak jobb legyen.
Hogy egy gyereknek se fájjon ez, mint ami nekem. Én ezért harcolok. Mert nekem igenis fáj, és ezért nem elfordulok, és nem feladom, és nem leszarom, hanem megyek, hogy más ezt ne érezze. Valóban, lehet, hogy van aki meg se érdemli. De ez nem az én felfogásom.
Igen, lehet utálni, mert én nem a barátaimra és a szociális életemre áldozok mindent. Lehet utálni, mert én nem fogom megadni azt, amire megy ki a játék. Nem, én nem fogok könyörögni, hogy jaj de mondd már el hogy mi bajod, mikor csak azt várod, hogy a másik ezért könyörögjön neked és tovább sajnáljon. Én azt fogom mondani, hogy jó, nem követelőzöm, ha el akarod mondani, megteszed. Mert ha én azt mondom, hogy nem akarom elmondani, akkor az úgy is van, és nem azért mondom, hogy jaj könyörögj még egy picit, hanem mert rohadtul szégyellem hogy nekem ennyi fáj és ilyen gyenge vagyok. És ha azt mondod, hogy el fogsz menni, nem leszel a barátom, én azt fogom felelni, hogy oké. Ha netán meglepődsz, és azt mondod, hogy nem is küzdök érted, meg sem érdemellek, hát akkor ez van. Nem én leszek az, aki leborul majd előtted és győzködni fog, hogy de kérlek maradj. Ha neked ez kell egy baráttól, akkor nem engem keresel. Mert én tovább fogok menni. Rezzenéstelen arccal fogom mondani, hogy jó, ha ezt akarod, akkor nem akadályozlak meg. És ha fáj, belül fog fájni, ha sírni akarok, itthon fogok sírni. Nem előtted. Mert azt senkinek nem adom meg (Martinon kívül lol, becsüld meg magad fijam hogy valaha is sírni láttál). Csendben megjegyzem, hogy igen, ő is itt hagyott, neki se vagyok elég jó. És megpróbálok keresni valaki mást. Vagy ha nem, akkor csendben ülni fogok a padomban, és olvasni fogok. Esetleg bocsánatot kérek. Mert én egy őszinte bocsánatnál többet nem tudok adni.
Nekem nincs pénzem. Nincs végtelen időm. Nincs elég eszem hozzá, hogy ne kelljen tanulnom. A házim sem íródik meg magától. A péntekem, a szombatom és a vasárnapom rendszerint szabad, ha nem jön közbe valami (bár tervezem beszervezni a péntek délutánom - gitáróra, hogy ne csak porosodjon az édesem). De nem mindig tehetem meg, hogy elrohangálok itthonról.
Igen, egy hülye paraszt vagyok, aki semmit sem tesz a barátaiért. Természetesen nem érdemlek meg senkit. Mert mindenkit leszarok. Mert képes vagyok és az iskolára gondolok előbb. Hogy mekkora egy pöcs vagyok! Hihetetlen. Kérni akartam, hogy mindenki hápogjon, és gondolja, hogy én felhasználom a barátaimat, és mindenkit kihasználok magam körül.
Igen, meg akarom köszönni, hogy így ismertetek meg. Teljesen jogos. Végülis már negyedikben is azt terjesztették rólam, hogy én mindenkit kihasználok. Milyen igazuk van!
Tudjátok ki fog küzdeni azok után, hogy mindig ugyanaz lett a vége: jaj Nika már nem kellesz! Ha ígyis úgyis megszívom, nem fogok még harcolni is érte. Ez van. Vagy szeretsz vagy nem. Ha előbbi, akkor meg nem fogod azt várni, hogy kicsiholjam belőled a dolgokat vagy bocsánatért esedezzem.

Egy kislány ácsorog a pirosban, az út szélén, egyedül. Odamegy egy fiú. Végigméri, kedvére való a stílus.
- Azta, az mi a kezedben? - kérdezi hirtelen.
A lány felemeli kezét és kinyitja markát.
- De szép! - kiált a fiú. - A tied?
- Igen.
- Honnan van?
- Kaptam.
- Azta! Kitől?
- Az anyukámtól.
- Nagyon gazdag anyukád lehet.
- Nem volt az.
- Volt?
- Tegnap meghalt. Lelőtték.
- Ó. Kár érte. Most biztos nehéz neked, rengeteg lehet az ügyintézés.
Pár pillanatig hallgatnak, aztán ismét a fiú szólal meg:
- Ez nagyon király. Én is akarok egy ilyet.
- Ha szeretnéd, neked adom - mondja a lány.
- Ugyan! Biztos nagyon értékes. Anyukád mérges lenne.
- Nem lenne. Azt mondta, nagyon szép dolog továbbadni.
- Igazán?
- Igen. Mert a szeretet jelképe.
- Szeretet? Az meg mi?
- Óh, az ilyen régi szó... valamikor fontos volt, de most már kevesen tudják, mi az.
- Ez valami nagyon nagy dolog lehet.
- Igen. Tessék, ezt neked adom.
- De mi van, ha elkapnak miatta? Mert azt hiszik, loptam.
- Akkor mondd meg, hogy tőlem kaptad.
- Rendben.
A fiú elveszi az ajándékot, pár pillanatig bámulja a dobogó szívet, melyből vérvörös nedű csöpög. Rámosolyog a kislányra, aztán elszalad. A lány egy darabig néz utána, aztán kezeit a szoknyájába törli. Felpillant a lámpára, s látja, hogy zölden villog. Gyorsan átszalad az úttesten, és eltűnik a koszos városi utcák útvesztőjében.
 

"- Vicces. Olyan, mintha kiáltanád, hogy 'hé, itt vagyok, védtelen vagyok, gyertek és használjatok ki!'
- Meg is tették már párszor. Milyen bolond is vagyok... milyen bolond célok is hajtanak! Ironikus, hogy ezeknek az embereknek akarok jót.
- Mert, mik a céljaid?
- Össze akarom fogni a társadalmat. Azt szeretném, ha az emberek meglennének egymás mellett. És meg akarom menteni tőlük a Földet, amiért kiskorom óta az életemet adnám, úgy szeretem. Egy olyan emberiséget akarok, aminek a léte összeegyeztethető a Földével, és boldogok. De ez valószínűleg lehetetlen. Már több száz éve, sőt, talán több ezer éve ilyen bolondok vagyunk.
- Miért akarsz segíteni nekik, ha egyszer bántottak?
- Mert tudom, hogy nekik se jó. Ők is szenvednek. Mi emberek mind szenvedünk. Borzalom, amiben élünk. És mindezt mi építettük magunk köré. Hosszú évek munkáit kéne lerombolni, hogy elölről kezdhessük. De ez a mostani világ elszigetel minket egymástól. Tönkretesz mindent. Szétszakítja a családokat.
- A családokat?
- Igen. Az emberek számára a család egy olyan pont, amire mindig támaszkodhat. És ez a társadalom elveszi az utolsó lehetőséget is. Valójában már nagyon kevés az igazi család. Mindig fenntartják a látszatot, mindig úgy csinálnak, mintha boldogok lennének együtt... de ezek már nem családok. Ezek kis közösségek, akik álszentségből együtt maradnak. Vagy kényszerből. Vagy akármi miatt. És az embereket tönkreteszi, mikor elvesztik a családjukat. Megváltoztatja őket.
- Úgy beszélsz, mint akinek rengeteg tapasztalata van.
- Nincs olyan sok. Csak rettenetesen szenvedek ezek miatt. Persze mindez csak az én véleményem.
- Átélted már?
- Igen. És akkor, ahogy álltam ott a küszöbön, és hallottam azt a pár mondatot... azok a szavak egy egész világot zúztak porrá bennem. Eltapostak mindent, de mindent, amiben addig hittem. És eltűnt az a kedves kislány, aki mindvégig egy nélkülöző, de boldog életet élt. Érzelmileg is instabil lett.
- És mindezek után te segíteni akarsz?
- Muszáj. Ha mind csak ülünk, semmi sem fog történni. Márpedig az emberek félnek kezdeményezni. De nem hagyhatom, hogy ezt egyre többen átéljék.
- De itt nem tudsz kezdeni semmit.
- Haha, nem. Körbejártam az álmaim, de tudom, hogy nem itt van a helyem. Lehet, hogy a békét sosem találom meg, de ha mégis, akkor az nem itt lesz. Ezért fogok elmenni innen. Visszamenni a valóságba. Ahol annyi fájdalmat éltem át, és ahol egy icipici szikráját látom annak, hogy talán... talán sikerül tennem valamit.
- Akkor hát elmész?
- Nem sokára. De még egy kicsit maradok. Még egy napot. Most jól érzem magam veled." Veled, pedig nem is létezel.

Odakint sötétség honol, csak néhány utcai lámpa villan fel néha egy-egy pillanatra fénybe borítva az aszfaltot. Ilyenkor a derengő fénynyaláb felfedi a sötétben rejtőző súlyos faajtót, mely megtöri a faragványokkal díszített fal látványát. Fölötte megcsillan a színes ólomüveg, ahogy eléri a haldokló fény.
A színházigazgató megáll egy pillanatra, s megvárja, hogy kinyíljon előtte a hatalmas, kétszárnyas faajtó. Megigazítja vérvörös nyakkendőjét, s belép. Odabent félhomály van, csupán pár gyertya világít. Cipőtalpa koppan a kövezeten, mely koromfekete márványkockákból áll. Átvág az oszlopok közt, halad a sorok szélén a színpad felé, de egy pillanatra megtorpan egy aranykeretű velencei tükör előtt. Kritikus pillantásokkal végigméri önmagát. Hollófekete zakója kifogástalanul simul rá, egyetlen folt vagy gyűrődés sincs rajta, s bőrét még sápadtabbá teszi. Az egyetlen dolog, mely elüt külsejétől, a vörös nyakkendő. Lepillant lakkozott bőr cipőjére, s látva, hogy nincs rajta kivetnivaló, tovább indul. Átlavírozik a bordó bársony ülések közt, majd leül az első sorban a színpad előtt. Türelmesen vár, míg kigyulladnak a fények.
A kivilágított színtéren megjelenik egy alak. Porcelánfehér bábu, ízületei gömbösek, haja hosszú és fekete. Hófehér tüllszoknyát visel, mely fekete szaténövvel kapcsolódik a ruha felső, selyem részéhez. Sminkje csillogó fehér, ez kiemeli zöld üvegszemeit. Hátából hatalmas tekerő áll ki.
A baba hátranyúl, hogy felhúzza magát. A kattogás visszhangzik az egész színházban. Abbahagyja a tekerést, és üres arccal felegyenesedik, hogy elkezdhesse utolsó táncát.
Egy zenedoboz csilingelő dallama szólal meg. A bábu táncolni kezd a lágy hangfolyamra. Mozgása eleinte szaggatott, aztán ahogy az ízületek bemelegszenek, dinamikussá válik. Tánca lenyűgöző, s a baba oly kecses, akár egy hattyú.
A férfi érzelemmentes arccal nézi a kifinomult mozdulatok sorozatát, akár egy zsűri – ahogy megszokta. Hosszú perceken át némán figyeli az utolsó táncot.
A baba pördül egyet, kinyújtja karjait, s fél lábon előre dől. A zene elhallgat, a bábu megáll. A színházigazgató tapsolni kezd. Röpke fél perc után abbahagyja. Nézi a mozdulatlan bábut, bámul, s hallgat. A fények lekapcsolódnak. A férfi csendben, alig hallhatóan zokogni kezd a sötétben. A baba nem mozdul többé.

Tik-tak tik-tak, az idő repül.
Tik-tak tik-tak, egy újabb napnak vége szakad.
Tik-tak tik-tak, észre sem veszed, és vége a pillanatnak.
Tik-tak tik-tak, az időd lepereg, az évnek vége szakad.
Tik-tak tik-tak, észre sem veszed, és a Halál bekopogtat az ajtódon.
Tik-tak tik-tak, hiába kapaszkodsz kétségbeesetten, ez csak füszál, ez elszakad, lejár az időd, véged van.
Tik-tak tik-tak, mind meghalunk, nincs kivétel.
Tik-tak tik-tak, kicsit megint elbíztad magad, pedig az idő mindenkinél hatalmasabb.

Tik-tak tik-tak, egy óraketyegés, és Nika teljes mértékben bekattan... nincs több hozzáfűznivalóm. XD