Ma angol órán az iskolákról és az oktatásról beszéltünk. Az angoltanárom/ofőm felolvasott egy amerikai, Magyarországon lévő iskola szabályzatából egy részt, ami az öltözködésre vonatkozik. Mi meg ültünk és hallgattuk, hogy a lányok nem festhetik a körmüket, a hajukat, csak párban hordhatnak fülbevalót és csak egy párt összesen, hogy a cipő talpvastagsága meg van szabva, hogy az öv csak bőrből lehet, hogy az inget be kell tűrni... és én elégedetten néztem a kék körmeimre, ami kivirít a sok fekete cuccom közül, és büszke voltam, hogy szabad vagyok. Büszke voltam, hogy a szüleim nem fizetnek évente legalább hárommilliót azért, hogy egy ügyvédnek neveljenek. Aztán szóbajött az angliai Eton nevezetű iskola, és a tanárnő elmondta, hogy oda a leggazdagabbak járnak, hogy a vezetők, miniszterek, onnan kerülnek ki. És hirtelen nem csak fetrengtem a padon, hanem felültem, és belegondoltam. Hogy az ilyen iskolákból jönnek azok, akik mindent irányítanak. Őket erre nevelik. Kicsit leesett az állam.
Mindig is mondogattam, hogy a dolgokat fentről valaki irányítja, egy ember, nem isten, csak valami gazdag faszi. Nos. Lehet, hogy többen vannak. De vannak. Gondoljunk bele - onnan jutnak ki az irányítók, őket ennek nevelik. A szüleik vagyonokat fizetnek. Mi a pokol? Ez komolyan az igazság? Keserű kacajt kell hallatnom, ha arra gondolok, hogy igazam volt. Mennyi az esélye, hogy egy olyasmi senkiházi, mint én, bármit is elérjen, ha egyszer csak a Veres Péterbe járok? Tudatosult bennem, hogy hogyan zajlik ez az egész. Aki gazdag, az is marad. Aki gazdag, irányít. Ördögi kör - a szegények nem juthatnak magasra, mert nincs pénzük arra, hogy vezetőt neveltessenek a gyerekeikből. Egy egyszerű gyerekre egy névtelen iskolából nem fognak felfigyelni. Ez a kapitalizmus rendszere, körforgása. Mérgezett egy rendszer. Akármiféle egyenlőségről lehet beszélni, baromság. A gazdagoké a világ. Mi meg ülhetünk és nézhetjük, ahogy az övék. Várhatjuk, ami sosem lesz a miénk, egy rácson kívülről.
Pénz, pénz, pénz. Gazdagság. Uralom. Hatalom. Összefüggenek ebben koszos világban. Megpróbálhatod megkaparintani - nem lesz sok sikered. Ezeket csak elveszíteni lehet. Ha nem vagy a jogos örököse, nem lehet a tiéd. Mindenkit nevelnek valamivé, és ha te egy szegény családból jössz, egy szegény iskolába mész, egy névtelen helyről jössz, semmit sem érsz el. Lehet lökni itt a rizsát művészekről. Ugyanmár. Senki sem fog olyan magasra jutni, mint azok, akiknek már el van döntve a sorsa.
Nevettem magamban és azt mondtam, hogy oké. Engem valahova a társadalom aljára szántak. Kizárólag ezért fogok seggbebillenteni minden sznobot, akik azt hiszik - talán jól -, hogy övék a világ. Bizonyítási vágyat érzek, hogy megmutassam, rohadtul de nem hagyom ezt ennyiben. Talán úgy fogok meghalni, hogy elbuktam, hogy elbasztam az életem egy holtnak bélyegzett küldetésen, ami sosem született meg igazán. Nincsenek pontos terveim, csak hogy tanulok, aztán megmutatom, hogy mi a helyzet. Nincs szupererőm, és az egyetlen dolog, ami mellettem áll, az az akaratom, de pont én pont nem fogok beletörődni, hogy pár dúsgazdag segglyuk irányítson, mert őket "erre nevelték". Engem is nevelt valamire az élet, és az nem más, mint hogy ne adjam fel, és ne hagyjam, hogy mások lenézzenek és kigúnyoljanak. Remélem egyszer ezek a magasrendű lények majd fintorognak és undorral reagálnak a nevemre. Vigyorogni fogok válaszképp. Nem a hatalmam miatt - az nem lesz, én nem vagyok gazdag. Csak mert én a saját álmaimat valósítom meg, amikben nem szerepel a kapitalizmus.

Óóóh, nem kell megijedni, csak Erdélybe megyek. Nyolc napra. Tehát egy jó darabig most nem kaptok blogot. Remélem azért a látogatottságom nem megy le mínuszba mert awww olyan szép az a tíz feletti. xDDD De igazából mindegy, nem hinném, hogy ez a lényeg egy blog működésében. :) Szóval legalább nyolc napig nem írok, de kicsi esélyt látok rá, hogy én jövőhét vasárnap este azzal kezdem a hazaérést, hogy ide felsunnyogok. Bocsánat, ha most összetörtem néhány szívet. xD Addig is ömm... nos, nem tudom, élvezzétek a magányt, és hogy nem lököm itt nektek a baromságaimat. :DDD Fuhh, fárasztó egy tanulmányi kirándulás lesz ez az ofőmet ismerve. Sok sikert magamnak a túléléshez. XD
Addig élvezzétek Marilyn Manson muzsikáját. Szerintem haláli ijesztő a pali, de a zenét azért szeretem. xD
 

- Rajzolsz a sarokban és üvölt a the Grenma. Kicsit letörtnek tűnsz.
Csend.
- Megint szépfiúkat próbálsz rajzolni.
- Netán baj?
- Nem. Bár van még mit gyakorolnod.
Ismét csend.
- Megint felidegesítetted magad.
- Te is tudod, hogy miért.
- Aha, persze, persze. De engem nem idegesít fel. Te magad mondtad, az emberek maguk termelik a problémáikat.
- Attól még fájhat. És ezt nem én csináltam magamnak. Én csak elszenvedem.
- De túl tudnál lépni. Talán csak nem akarsz. Vissza akarsz merülni az álomvilágodba.
Odafirkantok valamit a rajz szélére, aztán lapozok, és valami egyebet kezdek felskiccelni.
- Félsz. - Nem látom. Sosem látom. De érzem az árnyalatnyi megvetést a hangján, és a félszeg vigyorát.
- Igen.
- Rettegsz magadtól. Nagyon komikus.
- Annyira nem.
- Lásd be, hogy te is élvezed! Különben miért csinálnád? Direkt úgy intézed a dolgokat, hogy eltorzíthasd a saját jellemed. Hátha így majd különbözöl.
Összevonom a szemöldököm, és csendben rajzolok. A the Grenma dalszövegek beszivárognak az agyamba. Nem válaszolok.
- Már nem is az a fontos, hogy jó legyél. Csak hogy kielégítsd a feltűnési viszketegséged. Közben szép lassan ledarálod saját magad. Régen nem volt ennyi "függőséged", vagy tévedek? Voltak kis mániáid. De nem érezted rosszul magad nélkülük. Ez eléggé megváltozott, nem igaz? Egyre magadnak valóbb vagy. Szánalmas.
Kizárom.

Oké, ez lehet, hogy egy kicsit fura lett, mert előbb angolul írtam meg, és csak aztán magyarul. Szóval tulajdonképpen fordítottam. És angolul eléggé másképp fogalmazok. De remélem tiszta lett a kép, és nem leszek megfejelve az ömm... érdekes kapcsolat miatt, ami benne van. Vannak sötét titkaim ezzel a művel kapcsolatban, de ahaha, azt nem kell tudnia mindenkinek. (És ITT van angolul.)

Érezte, ahogy zuhant lefelé. A hideg levegő körülölelte, emiatt fájt mindene, mintha ezer tű szurkálta volna. Csak póló, farmer, és egy pár zokni volt rajta, és ezek nem védték meg a fagytól. A haja lobogott a zuhanás okozta szélben. Reszketett a hidegben és érezte a növekvő félelmet a mellkasában.
Ekkor bevillant az agyába a gondolat. Zuhant. Meghalhat… másodpercek? Vagy percek múlva? Ki tudja? De ez nem tarthatott örökké. Lehunyta a szemét és hagyta, hogy leessen a semmibe. A végtagjai ellazultak, légzése egyenletessé vált. Nem érezte többé a hideget. Csak zuhant, zuhant, zuhant…
Tudta, hogy nem fog örökké esni. Valami végül meg fogja állítani. Az örökké sosem létezett. A halál közeledett hozzá, érezte. Ez az egész hamar véget fog érni.
Felpattantak a szemei, mikor megérezte, hogy valaki ujjai a csuklója köré kulcsolódnak. Egy jól ismert arcot látott maga előtt. Egy ideig csak nézte a férfit.
- Miért vagy itt? – kérdezte végül.
- Hogy megmentselek, idióta.
- Megmenteni? Sosem kértem, hogy megments.
- Ch. Remélem nem gondoltad, hogy hagylak meghalni.
Csend. Csak a szél zúgása zavarta meg a rövid pillanatot.
- Azt hittem, senkit sem érdekel…
- Fogd be! Nem hiszem el, hogy komolyan ezt gondoltad! Hagyd abba ezt az idiótaságot és a ribancos nyafogást!
Ismét csend.
- Nem tudok… – kezdte, de a másik megint a szavába vágott.
- De igen, tudsz. Az egyetlen probléma, hogy sosem próbáltad.
- Ez nem igaz!
A férfi a szemét forgatta, majd közelebb húzta magához a fiatalabbikat.
- Kérlek, csak próbáld meg! Mintha érdekelnének azok az emberek az életedben.
- Az életemben? – nevetett a kisebb. – Azt mondtad: az életemben?
A másik férfi szemében meggyulladt a düh lángja, és megrázta a fiatalabbat.
- Jobb életed van, mint nekem! Vannak barátaid, van családod, van jövőd… nekem nincs! Állj le ezzel, vagy…
- Vagy mi lesz?
- Nem tudom hagyni, hogy meghalj.
- Megoldom magamnak, nincs szükség rá, hogy hagyd.
Zuhantak lefelé, és jó darabig nem szóltak egymáshoz. Az idősebbik nem nézett a másik szemébe. Végül halkan beszélni kezdett.
- Kérlek… kérlek, csak próbáld meg! A barátaid, a húgaid, az őrült hapsi… mind azt várják, hogy visszatérj. Nem teheted ezt velük. Szeretnek. És én is szeretlek.
- Ne mondd ezt – suttogta a fiatalabb.
- Ez az igazság. Mindannyiunknak szüksége van rád.
- Hogy tudom megállítani?
- Nem tudom. Ez a te elméd, nem az enyém.
- Nem tudom megcsinálni! – rázta a fejét.
- De igen. Tudom, hogy képes vagy rá.
A férfi sóhajtott és lehunyta szemét. Érezte a karokat a dereka körül. A családjára és a barátaira gondolt. Aztán a férfire, aki átölelte. Tényleg meg akart halni? Nem, nem akart. Az arca nedvessé vált a könnyektől.
- Haza akarok menni – suttogta. Kicsit gyermetegen hangzott, de teljesen őszintén. – Nem akarok meghalni.
Nem zuhantak tovább. Érezte maga alatt az ágyát és a másik férfi karjait a teste körül. A csendet megtörte a halk zokogása. Ismét itt volt az élete, és semmit sem tudott, csak a tényt, hogy meg kell próbálnia tovább élni.

Oh, nowhere left to go.
Are we getting closer, closer?
No, all we know is no.
Nights are getting colder, colder.

Hey.
Tears all fall the same.
We all feel the pain
We can't change.

Everywhere we go
I'm lookin' for the sun.
Nowhere to grow old.
And always on the run.
They say we'll rot in hell
But i don't think we will
They've branded us enough
Outlaws of Love.

Scars make us who we are
Hearts and homes are broken, broken.
Far, we could go so far
With our minds wide open, open.

[...]

/Adam Lambert - Outlaws of love/